Rátgéber László: A határon túli magyarság óriási kincs, de ezt az értéket ki kell bányászni

Rátgéber Lászlót élete első időszakáról és az abból táplálkozó érzéseiről, életszemléletéről kérdezte a Képmás. A mesteredző a pécsi női kosárlabda-csapatot másfél évtizeden át sikerről sikerre vezette, a nők és a férfiak szövetségi kapitánya is volt. Moszkvai klubbal nyert Bajnokok Ligáját, Isztambulban is edzősködött, ma akadémiát vezet Pécsett. A vajdasági Újvidéken, igazi magyar sportcsaládban nőtt fel. Édesapja jugoszláv szövetségi kapitány, édesanyja kétszeres bajnok kosárlabdázó volt.

(X) Fogadj a Premier League legjobb mérkőzéseire kockázatmentesen 20 000 forintig!

Most már mondhatjuk, hogy az eddigi élete körülbelül felét a régi Jugoszláviában, a másikat Magyarországon töltötte?

Ha valamiféle matematikai középpontot keresünk, nem emocionálist, akkor mondhatjuk.

Az emocionális máshol lenne?

Nehéz ezt meghatározni, mert egyrészt abból formálódunk fokozatosan, amit genetikailag kapunk, másrészt abból, ahogy a környezetünk hat ránk. Én Újvidéken egy multinacionális közösségben nőttem fel, ahol nem a magyarság volt többségben, sőt. Magyarul csak a családban és az iskolában beszéltünk, egyébként olyan környezetben éltünk, ahol ezer gyerekből hárman voltunk magyarok.

Konkrét helyzetekben is érezte ennek a hátrányait?

Az ember inkább általánosságban érezte azt, hogy ő egy kicsit más, egy kicsit meg van pecsételve. De én akkor is meg voltam pecsételve – sőt, talán még jobban is –, amikor átjöttem Magyarországra. Megkérdezték tőlem, hogy „Laci, te szerb vagy? Akkor hogyhogy beszélsz magyarul?” Akkoriban még Szeles Mónika is Monica Seles volt.

A kilencvenes évek elején el kellett magyarázni, hogy vannak emberek, akik a trianoni határokon túl születtek, és igen, egy kicsit másképp beszélik ugyanezt a nyelvet. Más hangnemben, más szavakat használva, talán helytelenül is, amiért gyakran kinevettek.

Ezek szerint érték kellemetlen meglepetések. Nagyon más volt a jugoszláv és a magyar közeg?

Tinédzserkoromban ugye itt még a kádári Magyarország működött. És mit kaptunk mi odaát, Újvidéken az anyaországtól? Valójában nem nyitott felénk ez az ország. Én délszlávok között nőttem fel – ha csak a saját szakmámat nézem, akkor remek helyen, hiszen olimpiai és világbajnokok vettek körül. Sokat köszönhetek annak a közegnek, ahol Rátgéberként – ráadásul ezzel a meg nem hazudtolhatóan német vezetéknévvel – az lett belőlem, aki. Amikor kezdtem bontogatni a szárnyaimat, az akkori Jugoszláviában mondhatni édeni állapotok uralkodtak a sportban, a multikulturális közösség előnyeit maximálisan élveztük, nem láttuk, hogy ebből előbb-utóbb egy háború, egy véres katasztrófa következik. Elfogadott részei voltunk mi is a rendszernek.

Mit hozott magával Pécsre, ahol a kinti karrierjéhez képest mindent elölről kellett kezdenie?

Erre azt tudom mondani, hogy általánosságban mi, vajdasági magyarok sok jót hoztunk át abban az időben. Eladtuk az ingatlanjainkat, helyette itt vettünk, tehát vagyont hoztunk, és tudást is, ami szintén vagyon. Hiszen a nyolcvanas években mi beutazhattuk a világot a jugoszláv útlevelünkkel, már nyelveket beszéltünk, széleslátókörűek voltunk. Magasabb szakmai, azaz sportkultúrából is érkeztem. Bő harminc év alatt persze itt is változtak a viszonyok, mára talán kezdik felismerni, hogy a határon túli magyarság óriási kincse Magyarországnak. De ezt az értéket ki kell bányászni! Nekem anno ki kellett harcolnom, érdemelnem a munkalehetőséget, a tiszteletet, az elismerést, ami előtte Jugoszláviában a válogatott segédedzőjeként már megvolt, de itt minden elölről kezdődött újra.

Mennyire fogadta be a hazai sportvilág, és mennyi idő után a széles közvélemény?

Nem éltek rokonaim a trianoni határokon belül, nem voltak barátaim, szomszédaim, csak magamra számíthattam. A rokonok közül persze később sokan átköltöztek. Vallom, hogy ma már mindenem megvan Magyarországon a boldogsághoz, egyvalami hiányzik: a gyermekkori barátaim. De akkor, ’93-ban egy olyan embernek is, aki amúgy cáfolhatatlanul magyar volt, majdnem három évet kellett várnia az állampolgárságra, sorban állva a Bevándorlási Hivatalban. Nem volt kitől segítséget kérjek. A munkatársaim, a szurkolóim, a „hű katonáim” kedveltek meg először, de nyilván nem azért, mert vajdasági magyar vagyok, sokkal inkább a kosárlabdakultúrám miatt. Ez nem dicsekvés, és nem is siránkozás, hanem egy állapot. Akkor még nem voltam többszörös magyar bajnok edző vagy szövetségi kapitány, csak egy fiatalember, aki óriási energiával megérkezett. Később sem délvidéki magyarként, hanem kosárlabdaedzőként fogadtak be, hiszen csak aki jobban ismer, az tudja rólam, honnan származom.

Sikerült az évek, évtizedek alatt mindazt megvalósítania, amiért annak idején idejött?

Szerettem volna Bajnokok Ligáját nyerni, szövetségi kapitány lenni, igaz, előbbit végül nem magyar csapattal értem el. De ha nincs Magyarország, Pécs és az itteni sikereim, akkor ma nem vagyok Euroliga-győztes edző. Több és gazdagabb ember lettem sikerekben, élményekben attól, amit Pécstől és Magyarországtól kaptam. Remélem, ezzel nagyjából egyenértékű az, amit adni tudtam.

A gyertyát közben mindkét oldaláról égettem, na, nem az életvitelem, hanem a munkamorálom miatt. Éltem Moszkvában és Isztambulban is, de hazajöttem, mert szerettem volna, hogy a gyerekeim itt nőjenek fel. Azért is csináltuk meg Pécsett az akadémiát, mert itt képzelem el a jövőmet, még ha nem is romantikus sztori volt az elmúlt három évtized, sokkal inkább bányászmunka. Azért talán van egy kicsi „amerikai álom” is benne, ami azt üzeni: nem reménytelen idejönni. Aki a generációmból átjött, az nagy harc árán ugyan, de megtalálta a helyét. Talán ez a délvidékiek igazi erőssége: nagy harcosok vagyunk, erre tanított a sorsunk. És azoknak, akik harcolnak, akik el tudnak menni a falig, meglesz itt a helyük, hiszen Magyarország senkinek nem lép a fejére. De: a falig el kell menni…

Az eredeti interjút itt lehet elolvasni, klikk.

Fotó: Rátgéber Akadémia