Immár másodjára osztottak ismét érmeket a szezon végén az U12-eseknek. A Körmenddel vívott izgalmas finálé végén a házigazda Vasas Akadémia emelhette magasba a trófeát. A piros-kékek edzője, a korábbi 85-szörös felnőtt válogatott Novák Judit az aktív játék befejezése után is maradt szeretett sportágánál, a kosárlabdázásnál. Kezdetben az MTK-VM serdülő-, majdificsapatát irányította, mint edző, aztán testnevelő tanári diplomájával tanítani kezdett az Áldás Utcai Általános Iskolában, ahol a 28. tanévét fogja kezdeni szeptemberben. Néhány évvel ezelőtt Mészáros Zalán és Nagy Zoltán felkérésére a Vasas preakadémiai korosztályainál edzősködik férjével, ifj. Gyimesi Jánossal együtt. A bajnoki cím megszerzése mellett az ilyen fiatalon elsajátítható legfontosabb képességekről és a játékban, mentalitásban tapasztalható változásokról is kérdeztük.
– Második éve rendeztek újra országos döntőt gyermek korosztályban. Mit érdemes tudni az U12-es bajnokságról?
– Korábban nem nyolc csapatos döntőkkel, hanem Jamboree-val zárult a szezon, ahol az egész éves teljesítményük alapján kvalifikáló csapatok játékosait vegyes együttesekbe osztották, hogy egy felszabadult, örömkosárlabdát játszhassanak a gyerekek, függetlenül az eredménytől. Emellett all-star meccs és dobóverseny is szerepelt a programban. A Jamboree népszerű volt a gyerekek körében, de az egész éves komoly bajnokságban mégis kialakult egy sorrend, ami alapján várták a csapatok, hogy a végén országos szinten is összemérjék erejüket. A jelenlegi lebonyolítás szerintem közelebb áll a sport szellemiségéhez. Az a gyerek, aki elkezdi a szezont és egész évben versenyez megtapasztalhatja, hogy milyen meccsről-meccsre fejlődni és előrébb jutni, szerintem ő szeretné megtudni a bajnokság végső sorrendjét is. Ettől elkötelezetté válik, nem beszélve arról, hogy el tudja helyezni magát, és csapatát ebben a rangsorban. Megtanulja elfogadni, hogy most nem ők voltak a legjobbak. Ebből aztán motivációt meríthet a következő szezonra, hogy még jobb legyen, ha pedig felér a csúcsra, akkor az elért eredményei alapján büszkén állhat fel a dobogó legmagasabb fokára. Ezért tartom jó dolognak, hogy újra érmeket osztanak ebben a korosztályban is! Az országos döntő nagy élmény a játékosoknak és fontos visszajelzés a klubok számára is.
– A bajnokság során viszonylag sokszor találkoztak három fővárosi riválissal, a Honvéddal, a MAFC-cal és az Óbudai Kaszásokkal. Hogy néz ki bajnoki 8-as döntő lebonyolítása, milyen utat járt be a Vasas a döntőig?
Az első olyan megmérettetés, mely nem a budapesti ellenfeleinkkel zajlott, az a januári Szakmai Torna volt. Ezt a bajnoki meccssorozat felére, azaz négy fordulót követően januárra időzítette az MKOSZ.
A saját csapatunk felkészülésében nagy segítség volt, hogy kiegészítve a bajnoki fordulókat, decemberben Pasaréten megrendeztük a hagyományos Török Katalin emléktornát. A Vasas szakmai vezetése erre a tornára már olyan vidéki csapatokat hívott meg, akik több éves eredményes munkájuk alapján várhatóan ellenfeleink lesznek a fináléban. Jól gondolkodtak, mert a Rátgéber Akadémia és a Körmend is döntős volt. A negyedik meghívott pedig egy német csapat volt, hogy kitekintsünk a nemzetközi „helyzetre” is. Ezt a tornát is és a Szakmai Tornát is megnyertük, majd január végén folytattuk a bajnokságot.
Mielőtt tovább mennék a történésekben, meg szeretném említeni a csapatunk előéletét, és a segítséget nyújtó edzőkollégáimat, mert ez is csapatmunka volt.
A bajnoki cím elérésének az előzménye volt, hogy Magyar Zoltán edzőkollégám több éve alakítja, neveli, formálja csapattá a hozzánk jelentkező kosarazni vágyó „kicsiket”. Így volt ez az én csapatommal is, ő kezdte velük az edzéseket. Sokat segített Mészáros Szonja edzőkolléganőm is, aki az egy évvel idősebb csapattal tavaly ezüstérmet szerzett az országos döntőn, mert „kijelölte” az utunkat és sok tapasztalatot adott át.
Az első évünkben az U11 es régiós bajnokság megnyerésében Erdész Dávid edzőkollégámmal dolgoztunk együtt, vele az iskolámban is kollégák vagyunk. Idén a másodedzőm Lepsik Richárd, Rikó volt. A gyerekek egyéni képzéseit sokszor segítette és jókor jöttek szakmai tanácsai férjemnek, Gyímesi Jánosnak (Gyimesi János mesteredző – a szerk.). A kondiedzőnket, Mészáros Áront sem szeretném kihagyni, mert nagy része volt abban, hogy jól hasznosult a döntőben a gyerekekbe fektetett munkája.
Visszakanyarodva a kérdésére, ami a mostani bajnoki cím útjára vonatkozott, úgy állt össze, hogy addig, amíg a tavalyi szezon, a Kenguru bajnokság álomszerű volt, idén februárban viszont elbizonytalanodtam. Sajnos jött egy olyan betegség és sérüléshullám a játékosaimnál, hogy nagyon elkeseredtem, hogy mi lesz ebből? Látva a helyzetemet Darida Csilla edzőkollégám is segített egy ügyes 2015-ös kisfiúval, akit jól be tudtam illeszteni a csapatba.
A további bajnoki fordulókon csak az élsportolói elszántságom és a szülők biztatása tartotta bennem a lelket. Meghatározó játékosaim elvesztése miatt ekkor át kellett alakítanom az addig jól összerakott szerkezetünket, más poszton is ki kellett próbálnom játékosokat, ami szerencsére a későbbiek során még jól is jött! Az egyik kulcsemberünk például 12 centit nőtt egy év alatt, ennek hatására a Schlatter-Osgood-szindróma jelentkezett a térdében, ezért két hónapot ki kellett hagynia, de a visszaépítése hál’Istennek sikerült, a döntőn megszórta magát és különdíjat is kapott.
Az Óbudai Kaszásokat azért ebben az időszakban is rendre megvertük, de a Honvédtól már kétszer is kikaptunk, és a 7. fordulóban a MAFC ellen is vereséget szenvedtünk. Ebből a nehéz helyzetből kellett felállnunk, de megcsináltuk! Egyáltalán nem titkolom, hogy a kiesett játékosok visszaépítése nagyon sok különmunkát igényelt!
– Hogyan kell mentálisan felkészíteni a játékosokat életük első országos döntőjére, amelyet ráadásul hazai pályán játszhatnak? Mi döntötte el a bajnoki cím sorsát?
– Nagyon örültem, hogy a Vasas Akadémia vezetése megpályázta a rendezést, és sikerült is elnyernie azt, ebben és a lebonyolításban Szonjának volt nagy munkája és érdeme. Mégiscsak jobb itthon! A női szakággal osztozunk a Pasaréti Sportcentrum kosárlabdacsarnokán, de erre a négy napra megkaptuk azt. A hazai közönség, a szülői szurkolás is sokat számított!
A két és fél év során rengeteget foglalkoztunk a játék megértésével, olvasásával, ezt nem lehet egy-két nap alatt megtanítani. Kedvező helyzetből indultunk, mert a kezdetektől fogva volt három magas emberünk, ez határozta meg játékunkat. Amint már említettem Jánossal sok egyéni képzést tartottunk nekik magas posztra, de a többiekkel is külön foglalkoztunk a pozíciójuknak megfelelően.
A MAFC-ot és a Honvédot már jól ismertük, mégis minden meccs előtt videóztunk, fontosnak tartottam, hogy az adott ellenfélhez igazítsuk a játékunkat. Másodedzőm, Rikó ebben is fontos munkát végzett.
Jó rajtot vettünk a döntőben és nagyon jó visszacsatolás volt számomra, hogy magabiztosan folytattuk és nagy különbségekkel nyertük meg a csoportmeccseinket. Az elődöntőben újra összekerültünk a Honvéddal, de immár az egységes csapatunkkal végig vezetve legyőztük őket. A Körmend jelentette a legnagyobb kihívást a döntőben. Nagyon tehetséges, rendkívül technikás játékosokat nevelnek, de a magassági fölényünkkel nem tudtak mit kezdeni. Említettem már, hogy előnyt jelentett a szerkezetünk, de emellett a védekezésünk összerakásán is sokat dolgoztunk. Ennek részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy jól működött, és rengeteg labdát tudtunk ebből szerezni.
– Ön szerint mi a legfontosabb dolog, amit már ebben a korban elsajátíthat az, aki profi kosárlabdázó szeretne lenni?
– A fizikai adottságokon túl, az elhivatottságot emelném ki. Célszerű már ebben a korban eldönteni, hogy ki mit akar kihozni magából. Nyilván nem lehet mindenkiből válogatott, nincs garancia semmire, szakmai berkekben szoktunk róla beszélni, hogyha száz tanítványból öt kiemelkedő kosárlabdázó lesz, az már egy jó arány. Nekem idáig 30-40 növendékem kapott szerepet a Vasas különböző korosztályos csapataiban, illetve nemzeti csapatokban. A jelenleg az Egyesült Államokban tanuló, 2007-es születésű tanítványom, Rosta Péter például nálam kezdett el kosarazni, ezek a játékosok és szüleik hálásan emlegetik, hogy kitől kapták az alapokat.
A kosárlabda az egyre növekvő fizikalitásával együtt is ez egy szellemi sport, ahol játékintelligencia nélkül nem nagyon lehet érvényesülni. Számomra aggasztó, hogy egyre több a kontakt, különösen az én időmhöz képest, szerintem ez valamennyire megöli a játékot. Ugyanakkor a mostani idők technikai repertoárjának gyarapodásával, új cselek alkalmazásával gyönyörű dolgokat lehet kihozni belőle, amit öröm nézni. Mostanában minden fiatalnak az NBA az etalon, én is elismerem a bajnokság színvonalát, de ez az individualista amerikai stílus viszonylag távol áll tőlem. Számomra a kosárlabda CSAPATJÁTÉK és a jó csapatokban persze vannak olyan egyéniségek, akik példaképek lehetnek a gyerekek számára.
Nagyszerű dolognak tartom, hogy a Vasas Akadémia évzárójára mindig meghívást kap a klub néhány híresebb nevelése, idén Somogyi Ádám és Cseh Botond adta át az All Star-mezeket, aztán beszélgetni is lehetett velük. Nagyon fontosnak tartom, hogy az akadémistáink a saját közegükből is láthatnak ilyen fantasztikus mintákat.
– Mi az oka annak, hogy visszavonulása óta 10-14 éves fiúkkal foglalkozik?
– Ez nem teljesen igaz. Még az MTK-VM-nél kadett és ifjúsági női csapattal nyertem bajnokságot játékos-edzőként, őket nem én neveltem, de két évig együtt dolgoztunk. Amikor gyermekünk született, Sopronba igazoltunk Jánossal, ő lett a Sopron NB-I-es férfi csapatának edzője, én pedig a Soproni Postás csapat tagja, kapitánya lettem. Sikeres 4 év után befejeztem a játékot. Visszaköltözésünk után a Vasas Akadémia bázisához közel eső, II. kerületi Áldás Utcai Általános Iskolában kezdtem tanítani és edzősködni. Itt is mindig vegyes csapatokkal foglalkoztam. Nálam kezdte kosaras pályáját Szécsi Orsi is, aki felnőtt válogatott is lett. Egy ideig a TFSE-nél is dolgoztam edzőként, odavittem az áldásos 60-70 tanítványomat, hogy mentortanárként segítsem a kosárlabda szakképzést, hogy a hallgatók a kis tanítványaimon keresztül gyakorolhassák az edzősködést. A szabályrendszer megengedi, hogy serdülőig vegyes csapatokkal induljanak a klubok a bajnokságokban. Sikerült egyre eredményesebb tanítványokat nevelni az iskolai keretek között, így hamarosan együttműködést ajánlott nekünk a Vasas korábbi szakvezetése, hogy a legtehetségesebb növendékeink náluk folytathassák. Ez a rendszer működött is egy darabig, aztán az eltérő szakmai elképzelések miatt megszakadt a kooperáció. Tóth Ádám a PAFC Basket vezetője sietett segítségemre és helyezte el neveltjeimet.
Mészáros Zalán és Nagy Zoltán 2016 után érkezett a Vasashoz, az ő belépésükkel új szituáció alakult ki, újra felvettük egymással a kapcsolatot. Először csak iskolai csapatokkal indultunk a bajnokságokban, aztán egyre jobban bevontak bennünket a szakmai munkába, ami egy remek lehetőség volt számunkra, végül elkezdhettem az U11-es tehetség csoporttal dolgozni. A fiúk harcossága, sebessége nagyon tetszik nekem, ezért itt ragadtam a férfi vonalon.
Bár élveztem és eredményesnek gondolom a közös munkát a 2014-es generációval, nem viszem őket tovább, mert az a véleményem, hogy egy új „hangra” van szükségük a serdülő korban a fiúknak. Én ismét egy U11-es együttest fogok foglalkozni, akiknek a tervek szerint majd U12-ben is én leszek az edzőjük.
Úgy látom, hogy ismét felfutóban van a kosárlabda népszerűsége Budán, beszélgetésünk idején éppen egy kosárlabdatábort tartunk, amire 60-70-en jelentkeztek, pedig most zajlik a labdarúgó-vb is.
Ma már más a mentalitás, mint amikor én voltam gyerek, főleg ebben a jómódú, polgári közegben, ahonnan a legtöbb akadémistánk kikerül. Annak idején is nagy szerepe volt a testnevelő tanári meglátásnak, kiválasztásnak, ahogy ezt ennyi ügyes tanítvány nevelése után szerénytelenül mondhatom magamról én is talán. A miskolci Fazekas utcai iskolában Szemes Antal tanár úr rendkívül elkötelezetten tanította, edzette tanítványait, köztük engem is. Annyira megszerettette velem ezt a sportágat, hogy máig benne „ragadtam”. Folytak az edzések, nyertük a bajnokságokat, gyakorlatilag mindent ennek rendeltünk alá. Szerencsére a sok-sok közös élményen, fantasztikus közösségeken túl még csapatainkkal eredményesek is voltunk. Ennek köszönhetően utazhattam be a világot, amire amúgy nem lett volna lehetőségem.
Most már más a helyzet, más az életmód. A tanítványaink jellemzően évente többször utaznak külföldre síelni, nyaralni, miközben azt is szeretnék a szülők, hogy a gyermekük sportoljon, jó közösségben legyen, és eredményes legyen ebben is. Bizonyos szempontból könnyebb helyzetben vannak a vidéki fellegvárak, például egy Körmend, ahol az első osztályú csapatnak köszönhetően óriási vonzereje van a kosárlabdának, illetve nem is adódik annyiféle más elfoglaltság. A szülők bíznak az edzőkben, a klubban, tudják, hogy ott jó kezekben vannak a fiatalok, miközben minden utánpótlás-játékosnak az a célja, hogy egyszer a nagycsapatban játszhasson.
Fontosnak tartom elmondani, hogy a személyiségformáláshoz a szellemi fejlesztés mellett alapvető szükséglet a sport is, amin keresztül olyan élményeket lehet szerezni, amiket másképp nem. A nemes versengés mellett hasonlóan értékes a csapathoz tartozás, a közösségi érzés is, ami rengeteg jót hoz ki a gyerekekből. Az idei bajnokcsapat tagjainak szülei megértették mindezt, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ilyen eredményes évet zárjunk.
Fotók: Vasas Akadémia, MKOSZ