
:
:
Vojvoda Dávid az Arccal a csúcsra című podcastben mesélt Volosinovszki Györgynek pályafutása kezdeti lépéseiről, a tinédzserként kihagyott bulikról, kudarctűrésről, és arról, miként élte meg, hogy alig fél évvel azután, hogy légiósnak állt, a koronavírus-járvány mindent átírt a világban. Mi minden járt a fejében, miközben egyedül ült a szobájában, miért döntött a hazatérés és az Alba Fehérvár mellett? S kit hív fel mind a mai napig először a meccsek után?
„Az idei év sikerült eddig a legjobban. Szépen lépegettünk évről évre egyre feljebb” – mesélte Vojvoda Dávid, az Alba Fehérvár kosárlabdázója, a felvétel idején még zajló bajnoki döntő apropóján. A fehérváriak öt meccsre kényszerítették a címvédő Falcót, és bár legyőzni végül nem tudták az aranycsatában, így is emlékezetes idényt zártak a hazai kosárligában. A 32 esztendős játékos Volosinovszki György kérésére azt is felidézte, miként kezeli élsportolóként a kudarcot.
„Régen teljes tragédiának vettem, ha nem sikerült jól egy mérkőzés, ma már jobban kezelem ezt. Teljes letargiába tudtam süllyedni, ha nem dobtam egy meccsen tíz, tizenöt, húsz pont felett. Maximalista vagyok, ezt mindenki elmondja rólam és tudom én is magamról. De hála istennek ebben sokat fejlődtem az évek alatt. Nyilván, mai napig előfordul, ha egy igazán fontos mérkőzésen nem úgy megy a játék, tudok rajta agyalni még most is több napig.”
A kezdetek kapcsán arról beszélt, viszonylag egyértelmű volt az útja köszönhetően annak, hogy édesapja szintén profi kosárlabdázó volt. „Mondhatni beleszülettem ebbe a sportágba.” Egyetlen kikacsintása az úszósport felé lett volna, „óvodában javasolták, mert jóval magasabb voltam a többieknél és a testalkatom is olyan volt, alkalmasnak tartottak rá. De örülök, hogy a kosárlabda mellett döntöttem! Apukám minden mérkőzésén ott voltam, így szívtam magamba a sportágat, és hétéves korom óta űzöm rendszeresen.”
Hozzátette, soha senki nem kérte, űzte-hajtotta, hogy apja nyomdokaiba lépjen. „Kaposvár egy jó hely volt ilyen szempontból. Amint lehetett az iskolában kosárlabdázni, onnantól kezdve minden edzésen és mérkőzésen ott voltam.”
A szamárlétrát is Kaposváron mászta végig, tizenhat évesen került a felnőttkerethez, három évvel később pedig az akkori bajnokcsapathoz, a Zalaegerszeghez távozott. „Ott nem sikerült úgy, ahogy terveztem, durván fél évet voltam csak Egerszegen, sajnos több okból sem jött össze az az időszak. Utána kerültem Paksra, ahol két és fél évet töltöttem. Nagyon szerettem ott játszani, nagyon megfogott az a közeg – kimondottan jó időszak volt.”
Majd ezt követően jött el pályafutása szolnoki periódusa, ahol hat év alatt négy magyar bajnoki címet és négy Magyar Kupát is nyert.
„Ha lehet ilyet mondani aktív kosárlabdázóként, az volt pályafutásom eddigi csúcsa. Nagyon sikeres évek voltak. Ráadásul a nemzetközi porondra is kiléphettünk. Meghatározó hat év volt a pályafutásomban, amely egészen 29 éves koromig tartott. Ekkor jött egy olyan lehetőség, amit örülök, hogy kipróbáltam. Kimentem Olaszországba légióskodni. Ideje volt már, mert nagyon sokat kérdezgettek, győzködtek, miért nem mentem fiatalabb koromban külföldre játszani, főleg úgy, hogy 23 éves koromtól kezdve mindig hívtak. De csak ekkor döntöttem úgy, hogy eljött az a lehetőség, amelyet nem szabad kihagyni.”
Ez a lehetőség a Reggio Emilia invitálása volt. Ám amilyen sokat várt a légióskodással Vojvoda, olyan gyorsan szakadt vége rajta kívül álló okokból. Jött ugyanis a koronavírus-járvány, amely miatt idő előtt lefújták az olasz bajnokságot, az alacsonybedobó pedig mindössze hét hónappal az egy plusz egy évre szóló szerződése aláírása után már újra idehaza volt.
„Április negyedikén állt le a bajnokság hivatalosan – igen, még a pontos dátumra is emlékszem. De már előtte sem játszottunk, mert pont abban a régióban voltam, ahol azokban a hetekben a legrosszabb volt a covidhelyzet az egész világon. Nem volt jó élmény, mikor a tévében azt látod, hogy naponta több ezer ember hal meg. Volt, hogy mellettem tolták el a vírusban meghalt áldozatokat. Akkor hozták azt a rendeletet Olaszországban, hogy még az utcára sem lehet kimenni. Két hónapot ültem a lakásban egyedül, mert a családom a válogatott szünet után csak március elején utazott volna vissza hozzám. Nyilván mondtam, hogy inkább ne. Én viszont kint ragadtam.”
A háromszor is az év legjobb magyar kosárlabdázójának választott sportoló hétköznapjait a félelem és az aggodalom járta át ebben az időszakban.
„Nagyon megijedtem, el ne kapjam én is. Akkor még nem igazán tudtunk semmit, csak azt láttuk, egyre többen halnak bele. Azon gondolkoztam, több évig hívtak külföldre, nekem pedig pont akkor sikerült kimennem, amikor mindez közbejön. Nem égijel, hogy nekem nem szabad légiósnak lennem? Nem szoktam hinni az ilyesmiben, de ott azért elgondolkodtam. Egyszer próbálom ki magamat külföldön, erre jön a világjárvány, ami keresztbe veri a légióskodást. Úgy vágtam neki, szeretnék legalább három évet kinn tölteni, és utána hazajönni még egy magyar csapathoz. Ebből a három-négy évből lett hét hónap. Nem volt jó érzés.”
Ekkor talált rá az Alba Fehérvár megkeresése, amin nem sokat gondolkodott, annak ellenére sem, hogy Olaszországban marasztalták volna a járványhelyzet csillapodásával. Mint mondja, már leginkább a családjára koncentrált, arra, hogy közösen hol lenne nekik a legjobb.
„A feleségem budapesti, én kaposvári, így Fehérvár egy jó központnak tűnt az életünkhöz. Emellett szakmailag és anyagilag is olyan hároméves ajánlatot kaptam, ami jó választásnak tűnt. Örülök, hogy akkor az Albát választottam, bár nyilván nem bánnám, ha mindezek mellé jönnének a sikerek is” – jelentette ki.
Az adásban szóba került, meddig tervez még aktívan kosárlabdázni. Válaszában kifejtette, az egészség mellett az a kulcskérdés számára, meddig tudja élvezni az élsportot. Most abszolúte boldog, élvezi a kosárlabda jelentette kihívásokat. A sérülések terén szerencsésnek tartja magát, komolyabb baja eddig nem volt. „Bokaficam, ujjtörés előfordul, pár hónapja is volt egy, azzal megszenvedtem, de komolyabb, műtétet igénylő sérülésem nem volt még hál’ isten. Ne is legyen! Változó, ki, mikor érzi úgy, hogy elég volt. Ha most tippelnem kéne, 37-38 évesen szerintem már elgondolkodik az ember, hogy elég volt. Én addig akarom csinálni, amig élvezem, amig abszolút motiváltnak érzem magamat.”
Beszélt arról is, támogatná-e a most négyesztendős fiát, hogy kövesse a „családi őrületet”, és apja, valamint nagyapja nyomdokán elindulva szintén kosárlabdázónak álljon.
„Nem erőltetném rá, ez egyértelmű. Abban szeretném maximálisan támogatni, amit csinálni szeretne. Az látszik rajta, hogy nagyon szereti a kosárlabdát, otthon van egy palánk, nem telik el úgy nap, hogy egymással ne játszanánk egy meccset. Nagyon imádja a labdát, kezdi megérteni a szabályokat, hogy mi miért van. Ez számomra megdöbbentő. Az elmúlt pár hónapban lett a szokása, hogy leül és megnézi a meccset. Rendesen végig nézi, nem csak ott van a csarnokban és játszik a többi gyerekkel, hanem négy, szeptemberben ötévesen leül, figyel és tanul. Számomra teljesen megdöbbentő, hogy ennyire érdekli, és amikor hazamegyünk, és otthon játszunk a kis palánkra, majdnem, hogy engem tanít, hogy én mit csináljak. Ez felfoghatatlanul jó érzés.”
Mesélt arról is, mindig is családcentrikus embernek tartotta magát. „Nagyon összetartó családban nőttem fel, ami a mai napig megvan. Még most is az apukám az első, akit felhívok egy meccs után. Függetlenül attól, hol játszom, mindig átbeszéljük a dolgokat.”
Vojvoda szerint a sport rengeteg lemondással jár, ha valaki magasabb szintre akar jutni, annak ezt el kell fogadnia. „A soha ne add fel hozzáállás alap, de egyéb áldozatokat is tudni kell hozni. Tizenéves kortól a bulizás, az ivászatot, cigizést mind el kell felejteni. Bárkit meg lehet kérdezni, aki köröttem nőtt fel, annyi idősen egyiket sem csináltam. Mindent alárendeltem a sportnak. A csapattársaimmal se jártam el sehova.”
„Tizenhat évesen felkerültem a felnőttbe, napi két edzésem volt, hétvégén meg meccs. Az első komolyabb bulim, gáz, nem gáz, tizennyolc évesen lehetett. S abszolúte nincs is hiányérzetem amiatt, hogy anno nem jártam el a többiekkel. Nyilván azóta volt pótlás, de abban az időszakban mindent alárendeltem a sportnak. Ez pedig így van a mai napig, engem nem fognak minden hétvégén szórakozóhelyen látni. Van olyan, hogy az embernek szüksége van arra, hogy elmenjen valamerre, vannak csapatépítő programok, azon ott vagyok, de próbálok példamutató sportoló és ember lenni ilyen szempontból.”
Vojvoda Dávid szerint az a kulcs élsportolóként, hogy az ember mindig higgyen abban, amit csinál. „Bármilyen sportot is választ az ember, ha szorgalmas és hisz a befektetett munkában, akkor bármilyen álom összejöhet” – üzente az adásban a fiatalabb generációknak.
A teljes adás ezen a linken hallgatható meg: klikk.

Remélem, a villanyszámlát Ivkovics kifizette.
– Örülök, hogy akkor az Albát választottam, bár nyilván nem bánnám, ha mindezek mellé jönnének a sikerek is” – jelentette ki.
Túl csúcson!
Van Euró , van szerelem 🙂 Egy szép karrier szomorú lezárása a fehérvári állóvíz.
„Bármilyen sportot is választ az ember, ha szorgalmas és hisz a befektetett munkában, akkor bármilyen álom összejöhet”
Hát igen. Csak egy dolgot felejtenek el, akik mind ezt mondják. Hogy kiemelkedő tehetséggel születnek, ami tekinthető szerencsének, isteni adománynak, ki minek akarja, a lényeg, hogy az átlagembernek nem jut. Ha 160cm-re nőtt volna csak, vagy esetleg teljesen 0 labdaérzékkel, akkor megcseszhetné azt a befektetett munkát, a kosárlabda helyett meg mondjuk egy gyártósoron kínlódna, de akár ha mérnökként szívná (nem milliókért, ahogy néhányan gondolják) a főnökség és a megrendelők agyhalott kitalációit, nem mondaná ezt…
A sportolók mind szeretik magukat a társadalom széles rétegén felül emelni magukat azt sugallva, hogy ők vmi olyan tudás birtokában vannak ami csak keveseknek adatik meg. Azt, hogy ezt még tovább fokozzák jönnek a hasonló szorgalom meg befektetett munka, meg a gyerekkoromban zsíros kenyérre se volt pénz a családnak tipikus történetekkel. Én mikor ezeket hallom focistától kezdve akármilyen sportolóig egyszerre nevetek és érzek szekunder szégyenérzetet.
A kaposvári hazatérés nincs tervben? Furcsa, hogy korunk két meghatározó (top?) válogatott játékosa is kaposvári születésű, mégsem merül fel komolyabban annak a gondolata, hogy hazatérjenek egy újabb bajnokcsapatot építeni. Tudom, hogy naív illuzió, de a 90-es évekbeli kosárlabdán szocializálódott lelkemnek nehéz megemészteni, hogy manapság mindenkit csak a pénz hajt.
Ki a másik? Filipovity?
Benke Szilárdra gondoltam, de ha Filipovity Márkó is kaposvári, akkor meg még jobb lenne a helyzet, ha egyszer összeállnának. Ha a KKK megtartotta volna a saját neveléseit, akkor most lehetnének akár a Falco helyében is. A Csuti Kornél-Csátaljay Péter-Szalay Domonkos trió kapcsán nekünk is fel van adva a lecke…
Csátaljay mióta egerszegi nevelés?
Sajnos ott tartunk, hogy még az edző sincs bejelentve, félek a játékosok is “last minute” kategória.
Stabil alsóházas csapat vagyunk, névadó szponzor ide vagy oda, semmi csábító nem körvonalazódik, amiért szakmailag vállalható közeg lennénk.
Így van, a jelenlegi kaposvári kosárlabda csapat a túlélés határán vegetál, életnjelt is alig ad,míg mások csapatot építenek.
Már ciki lett a helyzet, így végre bejelentették Váradi Kornélt.
Alba Volán?! Lemaradtam valamiről???
Közben javították…