Napra pontosan hetven éve lett Európa-bajnok a magyar férfi kosárlabda-válogatott

Szófiát követően már csak hetek voltak hátra a hazai rendezésű Eb-ig, de a csapat háza táján nem volt minden rendben. Egy korábbi fogászati kezelés utóhatásaként hepatitiszt kapott ugyanis Judik Zoltán, akit Bulgáriából hazafelé a csapatorvos – helyesen ismerve fel a problémát – el is különített a többiektől, megelőzve a még nagyobb bajt. Így a végső Eb-keretbe Judik helyére Dallos János került az utolsó pillanatban.

A keret a következőképpen nézett ki:

Greminger János (Bp. Honvéd): A csapat vezéregyénisége, a „szíve, esze, tüdeje”. Rendkívüli csapatjátékos, aki akkor volt leginkább elemében, ha kiszolgálhatta a társakat. Páder utasításainak feltétlen követője, az edző meghosszabbított keze a pályán.

Mezőfi Tibor (Vasas MÁVAG): Kiváló védőjátékos. Sportsikereit saját bevallása szerint nem tehetségének, sokkal inkább szorgalmának köszönhette. Letisztult, precíz hátvédjáték jellemezte.

Tóth László (Székesfehérvári Építők): Sokoldalú, képzett játékos. Alapvetően center, de több poszton is megállta a helyét.

Zsíros Tibor (Vasas MÁVAG): Klasszis középjátékos. Mind a gyűrű közelében, mind attól távolabb széles támadórepertoárral rendelkezett, Greminger mellett a csapat legjobb játékosa, sztárja volt.

Bánhegyi László (Bp. Honvéd): Vérbeli pontszerző. Semmi felesleges mozdulat, nem kapkod, nem siet. Magabiztos tempódobó, ami a korban ritkaság. Ha kihúzódnak rá, két leütéssel máris a gyűrű alatt terem. Kreatív játékos, amivel néha ki is húzta a gyufát Pádernél, ha nem az edző elképzelései szerint alakult egy figura.

Hódy János (Bp. Honvéd): A felkészülésre nagy hangsúlyt fektető, aprólékos, precíz bedobó.

Hódy László (Bp. Honvéd): Kiváló fizikumú, remek versenyzői kvalitásokkal rendelkező bedobó.

Bogár Pál (Székesfehérvári Építők): Halk szavú, de tiszteletet parancsoló egyéniség. Rendkívül sokoldalú játékos, aki képzettsége révén irányítótól centerig bármely poszton otthonosan mozgott.

Papp Péter (Vasas MÁVAG): Improvizatív, sokat mozgó, ponterős bedobó.

Simon János (Bp. Honvéd): 192 centis, 101 kilós, rendkívül képzett center. Afféle korabeli „mismatch” generátor, a „körtés center” egyik előfutára.

Czinkán Tibor (Bp. Honvéd): A vérszívó védő. Bánhegyivel osztálytársak voltak, együtt kezdtek kosarazni. A passzsávok ördöge, aktív kezeivel mindenbe belenyúlt.

Cselkó Tibor (Műszaki Egyetem): Sokoldalú center-bedobó átmenet, jó tempódobással. Több sportágban is kiemelkedett, jó futó, atléta volt.

Dallos János (Vasas MÁVAG): Jól védekező, a társakat kiszolgáló, ideális csapatember, képzett irányító.

Bencze János (Bp. Törekvés): 200 centijével a csapat legmagasabb tagja, a „magyarok óriásbányájából”, Vásárhelyről származik. Magassága mellett kiváló atléta, remek lepattanózó.

A csapat készen állt. A körítés pazar volt, a szövetség kitett magáért a rendezéssel. Azért a külcsín mellett a „szoci” jelleg is jelen volt, például a labdák esetében.

„Az olasz szeletelésű 70 bőrlabdát a Honvédban varrták, közülük sajnos egy sem maradt meg az utókornak. „Minőségük a legkényesebb igényeket is kielégíti, és újabb elismerést fog szerezni a szocialista magyar iparnak” — írta Velkei Ferenc, a technikai bizottság elnöke. Időnként fújni kellett beléjük, néha meg túlfújták őket és ilyenkor le kellett engedni őket. Egyik kisebb volt, másik nagyobb, ahogy sikerült.”

Az országokat két négyes és két ötös csoportba sorsolták. A körmérkőzések után a csoportokból az első két helyezett jutott tovább a döntő csoportkörbe, ahol a nyolc legjobb újra körmérkőzéseket játszott, és a csoport végeredménye lett egyben az Európa-bajnokság végeredménye is. A magyarok a B jelű négyesbe kaptak besorolást Olaszország, Törökország és Finnország mellé. Páder visszafogottan nyilatkozik az őt kérdező riportereknek, célként az 1953-as ezüstérem megismétlését megjelölve. A játékosok azonban az első, Tatán megtett (futó)lépések után tudták, hogy a cél nem más, mint az aranyérem.

A magyar közönség számára bár nem volt teljesen ismeretlen a kosárlabda, azért a póló és a foci népszerűségével nem vetekedhetett. Puskásék egy évvel korábban vb-ezüstérmet nyertek (vagy aranyat buktak el, nézőpont kérdése), a vízilabdázók pedig szintén a világ legjobbjainak számítottak. A közönség hamar felvette a kosárlabda ritmusát is, ráéreztek, hogy a gárda nagyon is érdemes a szurkolásra. Meccsről meccsre teltek meg a lelátók.

A válogatott mindhárom csoportmeccsét megnyerte (a finneket 94-58-ra, az olaszokat 75-58-ra, a törököket 66-55-re legyőzve), következhetett a legjobb nyolc közötti körmérkőzéses versengés az aranyéremért.

Itt rögtön hidegzuhany érte Páderéket, a taktikusan játszó Csehszlovákia ugyanis 75-65-ös sikert aratott a magyarok ellen, egy 17 meccses veretlenségi sorozatot átadva a múltnak. Kutas István mindenható sportvezető, későbbi MLSZ-elnök az öltözőben válogatott szitkok közepette leteremti a csapatot. Sok van még azonban hátra, nincs ok a pánikra – ezt Kutas is tudta, nevezzük szavait korabeli sportpszichológiának. A csapat leforrázva baktatott Kecskéhez, a csapat buszához, hogy Tali bácsi, a sofőr visszavigye őket a szállásukra. A hangulatfelelős Simon János a buszon dalra fakasztja az orrukat lógató kosarasokat, a gárda új erőre kap. A lengyelek elleni idegnyugtató 98-66-os győzelem után másodszor is verjük az olaszokat (81-65), visszatérve a helyes vágányra. A csehszlovákok közben kikapnak a jugoszlávoktól és a lengyelektől is, de meglepetésre legyőzik a szovjeteket (81-74). A magyarok a többi akadályt simán veszik (69-59 Bulgária, 48-34 Jugoszlávia ellen), így a szovjetekhez hasonlóan egy vereséggel várhatják a június 18-i magyar – szovjet rangadót.

A tét nem is lehetne nagyobb, a megugrandó léc sem kicsi: még sosem győztük le kosárlabdában a nagy Szovjetuniót, de még Puskáséknak sem sikerült fociban – négy kísérletből! Az emberekben akaratlanul is felvetődik a kérdés: le szabad-e egyáltalán győznünk őket?

40 ezer ember tombol a Népstadion lelátóin. Aki „túlságosan” tombol, azt persze „kiveszik” a nézőtéren bőséggel előforduló egyen-bőrkabátosok. A hangulatot nem lehet jobban kifejezni, mint ahogy teszi azt a Kosárlabda Múzeum összefoglalója:

„Meghatározó volt, hogy a csapat Bozsikja, Greminger dobta az első kosarat. Ettől kezdve nem engedték ki a kezükből a vezetést. A közönség szárnyalt, beleszeretett a kosárlabdába, a játékosokba, az eufórikus hangulatba, minden magyar kosárnál ismerősök, ismeretlenek ölelkeztek.

A meccs után arról lehetett megismerni a szerencséseket, akik látták a csodát, hogy beszéd helyett csak mutogattak, vagy tátogtak, mert az önfeledt szurkolás elvitte a hangjuk. A bőrkabátosoknak akadt „munkájuk”, hogy elvigyék a legvehemensebb nézőket, akiknek nem volt fájt szitkozódni (főleg egy sokszor megénekelt jelenet után, amikor a labdáért vívott „bruszt”-ban a rövidebbet húzó kisebb, Greminger „földhöz teremtése” váltott ki haragot), s a Szovjetunió ellen szurkolni.

Ezzel a módszerrel akarták csendesíteni a népet. Lehetetlen volt. Lüktető volt a tempó, mindent elsöprő a Húj, Húj, Hajrá!”

Félidőben kilenc ponttal vezetünk. Páder egyetlen egyszer sem cserélt bele kezdőcsapatába. A fáradtság azonban ismeretlen fogalom ezen a napon.

Hiába minden felzárkózási kísérlet, 82-68-ra legyőzzük Szovjetuniót. Megcsinálta az addig lehetetlennek hitt küldetést a csapat, és a mennybe ment. Egy lépés még hátra volt a végső diadalig, Romániát még meg kell verni az aranyért – ez, ha a vártnál talán kissé nehezebben is, de sikerült (71-60). Büszkén szól a magyar Himnusz, 40 ezer fő előadásában. A szovjetek a következő nyolc Eb-t megnyerik, de 1955 a mi évünk.

Zárásképpen idézzük Zsíros Tibor szavait:

„Talán a szovjetek elleni mérkőzés volt pályafutásom csúcspontja. Nagyon ment a játék, szárnyakat kaptam. Hasonlót soha nem éreztem addig. Valósággal tolt, lökött a közönség. Nem jól mondom: azt éreztem, hogy visznek. Visznek a hátukon, és minden, amit csinálok, rendkívül könnyű. Ez a mérkőzés olyan élményt nyújtott nekem, amiért érdemes élni”.

Forrás: MKOSZ