Hosszú várakozás után ünnepelhetett ismét országos bajnoki címet a MAFC Kosárlabda Akadémia, ráadásul nem is akárhogy: az U14-esek közt 100%-os teljesítménnyel szerezték meg az aranyérmet az újbudaiak. Az együttes vezetőedzője, Nagy-Horváth Szilvia a női vonalon, a BEAC-nál kezdte edzői pályáját a játék mellett, de immár nyolcadik éve dolgozik a piros-feketéknél, az elmúlt három szezonban ő irányította a 2012-es korosztályt – a bajnoki menetelés mellett a klub filozófiájáról és a csapat nemzetközi edzőmérkőzéseiről is kérdeztük.
– Milyen célokkal kezdtétek az évet azok után, hogy tavaly ti végeztetek legelőrébb a B csapatok közül? Milyen szerepe van az U14-es korosztálynak a MAFC Akadémia rendszerében?
– Már az előző idényben sikerült főtáblára kerülni, és ott minden fordulóban meccset nyerni az idősebbek között, pedig akkor a feljátszók miatt még nem is volt teljes a 2012-es csapatunk. Azt gondolom, már ott kirajzolódott, hogy idén komoly célokért küzdhetünk majd, több edző is pozitívan nyilatkozott rólunk, így mindenképpen szerettünk volna szép eredményt elérni. A tavalyi 4. helyezésnek köszönhetően közvetlenül a főtáblára kerültünk, ahol hamar látszott, hogy a bajnoki címre is lehet esélyünk.
U14-ben ugyanakkor nem a csapateredmény a legfontosabb számunkra, az inkább egy pozitív következménye a megfelelően elvégzett szakmai munkának. Alapvetően mindig egy hármas céllal indulunk: az elsődleges, hogy fejlődjünk edzésről edzésre, mérkőzésről mérkőzésre, eközben igyekszünk kialakítani egy erős közösséget, amin belül az egyéni karakterek is ki tudnak bontakozni. Ezen koncepció mentén haladva természetesen minden évben szeretnénk kihozni a csapatból a reálisan elérhető legjobb eredményt, ilyen téren pedig kezdettől fogva az aranyérem lebegett a szemünk előtt idén.
Úgy gondolom, hogy a serdülőknél lehet leginkább megalapozni a megfelelő hozzáállást: agresszívan, gyorsan, mindig 100%-ot nyújtva, a megfelelő munkamorállal kell kosárlabdáznia minden játékosunknak. A korosztályaink egymásra épülnek, többségében saját neveléseinkkel dolgozunk tovább az idősebbeknél, ha valakinek ekkor sikerül átadni a megfelelő alapokat, arra lehet építeni a későbbiekben (az NB I. B Piros csoport 2025/26-os kiírásban pályára lépő 16 Újbuda MAFC-játékos közül nyolcan már U14-esként is játszottak a MAFC-ban – a szerk.).
– Hogy alakultak az erőviszonyok a szezon során, hogyan készültetek?
– Az idény elején a legtöbben azt mondták, hogy mi és a Honvéd emelkedünk ki a mezőnyből, végül tényleg ez lett a döntős párosítás. Először októberben játszottunk velük, úgy nyertünk 88-85-re hazai pályán, a Menyecskében, hogy két perccel a vége előtt még több mint tíz ponttal vezettünk – a győzelemnek nyilván örültünk, de a játék képével nem voltam elégedett, nem voltunk magabiztosak, nem sikerült hozni azt, amit tudunk; ez persze benne van a pakliban, különösen az első hónapokban. A felkészülés, a videózások során főleg magunkkal foglalkoztunk, de talán a Honvédra egy kicsit jobban készültünk, mint a többiekre.
– A hazai bajnokság mellett számos nemzetközi mérkőzést is játszottatok. Hogyan szerveztétek le ezeket, mit tudtatok belőlük tanulni?
– Augusztus végén egy szlovéniai túrával zártuk a felkészülést. Próbáltunk erősebb ellenfeleket találni, játszottunk a Heliosszal, a Ljubljanával és U15-ös csapattal is. A szervezésben segédkező szlovén kapcsolatunk minden meccsünket megnézte, tetszett neki a játékunk, mondta, hogy szívesen beajánl minket a szerb szövetségnek egy januári, belgrádi 16 csapatos kupára, mert szerinte az megfelelő színvonalú lenne számunkra, így adódott az első szerbiai lehetőség. A csoportkörben sikerült megverni többek között a Crvena zvezdát, ezzel bejutottunk a legjobb négy közé, végül a 4. helyen végeztünk. Bár már látszott rajtunk a fáradtság, a bronzmeccsen nagyon jót játszottunk a szintén belgrádi FMP-vel, ők az ABA ligás, májusban a Partizan kiejtésével a bajnoki döntőig menetelő felnőttcsapat mellett is egyértelműen az utánpótlás-nevelésre helyezik a hangsúlyt. Az ezüstérmes szlovák BC Prievidza is nagyon élvezetes kosárlabdát játszik, rengeteget szerepelnek külföldön; a győztes bolgár Rilszki Szportiszt legnagyobb erőssége a fizikalitás volt, gyorsan is játszottak, de a másik két dobogósban nagyobb jövőképet látok.
Ősszel a DEAC meghívására részt vettünk az ugyancsak nemzetközi Cívis Kupán, viszont nem teljes kerettel, mert öt MAFC-os a szintén elinduló és végül diadalmaskodó KKP-csapatban (Kiválasztó-Képző Program, a válogatott megfelelője ebben a korosztályban – a szerk.) szerepelt. Barcelonában is jártunk egy tornán, aminek az erősségét nem tudtuk pontosan belőni előre, de hasznos meccseket játszottunk a Panathinaikosszal és különböző spanyol együttesekkel.
Mindegyik kultúra kicsit más, mindből lehet valamit tanulni: a szlovénok nagyon okosan és szisztematikusan építkeznek, látszik, hogy mit szeretnének játszani, nagyon jól olvassák, mi fog következni; a spanyoloknál a futás és az agresszivitás példaértékű; Szerbiában szintén a keménység, a játékintelligencia, illetve a jó mentalitás volt tanulandó; mindenhonnan igyekeztünk hazahozni valamit. A szerbeknél számos komoly csapat van jó felépítésű játékosokkal, érdemes velük minél többet játszani, a döntő előtt egy hónappal ismét kiutaztunk három felkészülési mérkőzésre. Kicsit más a játékvezetés, mint Magyarországon, amikor a labdással szemben használja a kezét, nyúlkál, szondázik a védő, azt nagyon következetesen lefújják, a dobás közbeni kontaktoknál viszont sokkal többet engednek – ők is agresszíven játszanak, nagy nyomást helyeznek a labdára, de közben fegyelmezettnek is kell maradniuk. Sokat segített nekünk ez a felfogás, sikerült alkalmazkodni hozzá, mert konzekvensen alkalmazták a játékvezetők, így sokkal jobban megértették a játékosaink, miben kell változtatniuk, mintha csak tőlünk hallották volna, ezáltal tudtuk még csiszolni a védekezésünket a legfontosabb tétmeccsekre.
– Veretlenként egyértelmű esélyesnek számítottatok az országos döntő előtt, mindenki titeket akart elkapni. Mennyire jelentett ez nyomást?
– Beszélgettünk erről a srácokkal, nem fogalmazták meg, hogy ez teher lenne számukra. Az első csoportmeccsen érezhető volt egy kezdeti drukk, amin aztán sikerült átlendülni. Azt mondták, hogy izgulnak, de ez inkább pozitív dolog; nagyon várták már a döntőt. Azért biztos vagyok benne, hogy tudat alatt ott motoszkált a fejükben, hogy eddig nem kaptak ki, de mi van, ha pont most, a legrosszabbkor? Azt gondolom, hogy technikailag és taktikailag készen álltak, az utolsó hetekben főleg mentálisan próbáltuk őket felkészíteni, igyekeztünk tudatosítani bennük, hogy mennyi munkát beletettek az év során, nem véletlenül jutottak el idáig, bízzanak magukban – szerintem ez köszönt vissza a Honvéd elleni második félidőben.
– A csoportkörben az Alba Fehérvárt (115-55), a DEAC-ot (121-54) és a Kaszásokat (125-43) is nagy különbséggel vertétek, az elődöntőben a Vasas (77-62), majd a fináléban a Honvéd (105-86) már komolyabb akadályt jelentett. Milyen volt számotokra a torna lélektana?
– Ahogy már említettem, a rendező elleni első meccsre még nem érkeztünk meg teljesen, a 60 pontos siker ellenére messze elmaradtunk attól a szinttől, amire képesek vagyunk. A Debrecen ellen viszont már az első perctől nagyon éles volt mindenki, a 45-6-ra megnyert első negyednél jobban elképzelni sem tudtunk volna, ez a lendület pedig kitartott végig. A csoportban talán a Kaszásokra készültünk leginkább, mert utoljára U12-ben játszottunk ellenük úgy, hogy teljes csapattal tudtak kiállni, bár volt rólunk egy képük, nem tudtuk pontosan, mit várhatunk tőlük. Arra számítottunk, hogy ez lesz a legnehezebb feladat az elődöntő előtt, és egy magas hőfokú találkozóval hangolhatunk az utolsó két napra – bár a csoportelsőség valóban itt dőlt el, ez mégsem teljesen így alakult, nem tett jót a mérkőzésnek, hogy már mindkét csapat biztosította helyét a legjobb négy között, ezért mindkét edző többet rotált, és végül váratlanul nagy arányban nyertünk, ami nem volt szerencsés a folytatásra nézve. Azt gondolom, hogy az óbudaiak sokkal nagyobb játékerőt képviselnek annál, mint amit ez az eredmény sejtet, nem véletlenül lettek bronzérmesek, egész évben stabil teljesítményt nyújtottak, de ezúttal nem voltak igazán élesek, a három fölényes győzelem pedig kicsit elaltatott minket, hiába próbáltuk ezt elkerülni.
Az elődöntőben végig nagyon görcsösen kosárlabdáztunk, minden kipattant, semmi nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Látszott, hogy a Vasas alaposan felkészült ránk, nagyon jól játszottak, ezért ha nem is végjátékos, de azért izgalmas mérkőzést vívtunk, ami talán a csoportmeccsekre vezethető vissza, a legfontosabb persze az volt, hogy ha nehezen is, de sikerült nyerni. A Honvéd elleni első negyedben nem találtuk a ritmust, látszott a fiúkon, hogy megilletődtek attól, hogy itt már nem lehet hibázni. A félidőre sikerült zárkózni, viszont három ponttal még mindig ellenfelünk állt jobban. A nagyszünetről visszatérve aztán megváltozott a játékosaink mentalitása, felszabadultak és elkezdték azt a kosárlabdát játszani, amit tudnak, amit jó nézni, ekkor már egyértelműen mi irányítottuk a meccset.
– 19-ből 9 hárompontost értékesítettetek a döntőben, ez a hatékonyság felnőtt szinten is kiemelkedőnek számítana, ez minek volt köszönhető?
– Többször hallottuk év közben, hogy a kevesebb triplát dobó csapatok közé tartozunk. Ennek nem az volt az oka, hogy ne gyakoroltuk volna, egyszerűen a stílusunkból adódóan a legtöbb labdabirtoklásunkat gyorsindításból fejeztük be, így kevesebb tiszta távoli helyzet adódott előttünk. Ettől még tudatosan készültünk ebből a játékelemből, hogy egy újabb fegyverünk lehessen, amire talán kevésbé számítanak az ellenfelek. Nagyon sokan be tudják dobni kintről a keretből, ami a fináléban meg is látszott, a második félidőben rendre gondolkodás nélkül, magabiztosan emelte rá a hármast, aki üresen maradt a periméteren. Ez is mutatja, hogy a harmadik negyed elején átbillent valami fejben, a görcsösséget felváltotta az a hozzáállás, hogy „igen, megérkeztünk, tényleg mi vagyunk a legjobbak, és ezt most be is bizonyítjuk”.
– Minek köszönhető a veretlenül megszerzett bajnoki cím? Mit tudnak továbbvinni ebből a későbbiekben a csapat tagjai?
– Azt gondolom, hogy az egyik ok nyilvánvalóan az, hogy ez egy kiemelkedően tehetséges korosztály. Az is sokat számított, hogy nem egy-két játékosra építettünk mindent, akkor sem változott a játék képe, amikor a rotációban tizenkettedik embert cseréltük be, mindenki képes volt végrehajtani a neki kiosztott feladatokat. A harmadik kulcstényező, hogy a bő keretnek és jó mentalitásuknak köszönhetően a srácok sokszor nagyobb ellenállást tudtak produkálni egymással szemben az edzéseken, mint amivel a következő mérkőzésen találkoztak. Bár nyilván voltak gyengébb napok, összességében végig hozni tudták a megfelelő energiát és sebességet az egymás közti játékban is, amihez az is kellett, hogy a pályán kívül is összetartó brigád alakuljon ki.
– Mit jelentett ez az aranyérem számodra, illetve a MAFC-nak klubszinten?
– Én személy szerint nem csak azért voltam nagyon boldog, hogy bajnokok lettünk, hanem amiatt is, mert a mutatott játékban visszaköszönt az, amit az egész év munkájával próbáltunk felépíteni másodedzőmmel, Csányi Kristóffal és a stábbal együtt.
Úgy érzem, hogy a MAFC teljes közösségének is fontos volt ez a siker, legutóbb Mócsán Bálinték nyertek bajnokságot juniorként még 2015-ben, vagyis 11 éve várt a klub egy újabb címre az utánpótlásban, nagy dolognak tartom, hogy a kiemelt akadémiákkal versenyezve sikerült felérnünk a csúcsra.
– Mi kellhet ahhoz, hogy ebből a csapatból minél többen profi kosárlabdázóvá váljanak? Mire van szükség a MAFC részéről a keret egybentartásához?
– Én a munkában hiszek. Úgy gondolom, hogy egy megfelelő programra van szükség kellő számú és minőségű edzéssel, egyéni képzéssel és nemzetközi megmérettetéssel. Ha ez megvan, akkor sok múlik a srácokon, amennyiben továbbra is következetesen elvégzik azt az edzésmunkát, amit eddig, szerintem sokukról fogunk még hallani.
Ez a társaság szeretett együtt dolgozni, egy remek közösség volt, amely a kadett korosztályba lépve nem tud teljesen együtt maradni, hiszen két évben gondolkodunk U16-ban. A játékosok egy része már jövőre az A csapattal, a 2011-esekkel fog edzeni, a többiek a B-vel – nem feltétlenül azért, mert gyengébbek lennének, van, aki későn érő típus, mást pedig adott esetben szeretnénk kipróbálni vezérszerepben.
A MAFC-nál továbbra is fontos érték a klubhűség, úgy látom, hogy még mindig különleges az egyesülethez való kötődése nem csupán az edzőknek, de a nálunk pallérozódó gyerekeknek is – erre nagy hangsúlyt is fektetünk, már a legkisebbekbe próbáljuk belenevelni a „MAFC-os szívet”. Bízom benne, hogy ez is egy fontos megtartó erő lehet, ami egy jó programmal és szép eredményekkel kiegészülve elég lehet ahhoz, hogy ne legyen okuk váltani a játékosainknak Magyarországon belül. Egyre többen mennek ki külföldre, főleg Amerikába, Spanyolországba, nem is csak az egyetemre, hanem már akár U16-osként is, mert ebben látják a fejlődési lehetőséget. Azt gondolom, hogy nehéz otthagyni egy veretlen bajnokcsapatot, amely ráadásul egy erős közösség is, bár többeket megkerestek, a visszajelzések alapján egyelőre mindenki a maradás mellett döntött.
Fotók: MAFC(/Székely Csaba, Girgász Péter), Alba Fehérvár Akadémia