Új sorozatunkban a 2025/26-os korosztályos országos bajnokságok győztes vezetőedzőivel készítünk interjút, elsőként Mócsai Milánt kérdeztük. A kőbányai kötődésű szakember Hódmezővásárhelyen, a játékkal párhuzamosan kezdett edzősködni, az U11-es és az U12-es korosztállyal is aranyérmet nyert, a Honvédnál korábban felnőtt másodedzőként is dolgozott, 2024-ben pedig kadett bajnok lett a 2008-as korosztállyal. A tavalyi B döntő megnyerése után idén a Budapesti Honvéd SE 2010-eseinek is sikerült elhódítaniuk a bajnoki címet: a fővárosiak mindössze két vereséggel jutottak el a hazai rendezésű országos döntőbe, ahol a Kaszások, a Sopron és végül a DEAC ellen is magabiztosan érvényesítették a papírformát.
– Milyen céllal kezdtétek a szezont azok után, hogy tavaly a B csapattal megnyertétek a B döntőt? Milyen szerepet tölt be az U16-os korosztály a Honvéd rendszerében?
– Az elért 9. helyezés értékét növeli, hogy a 2010-esek közül többen az A csapatban játszottak, ők nem is szerepeltek nálunk – a klub második együtteseként a korosztályban jobb helyezést nem is érhettünk volna el, hiszen egy egyesületnek nem lehet két csapata az A döntőben, szóval kihoztuk a maximumot ebből az évből. Ezt követően visszatértek hozzánk a feljátszók, együtt tudtunk készülni, úgy álltunk neki a bajnokságnak, hogy a legdominánsabb csapatnak kell lennünk: gyorsabbnak, nagyobbnak, keményebbnek lenni mindenkinél, megpróbálni végig irányítani az eseményeket, és ha ezt jól csináljuk, harcban lehetünk az aranyéremért.
Az U16-os korosztály egy fontos eleme a szisztematikusan felépített szakmai koncepciónknak. Az alapvető elvárás a csapataink felé az, hogy mindig harcos, gyors, agresszív kosárlabdát játsszanak sok letámadással, amiből aztán később profitálni lehet U19-ben, U21-ben és a felnőtteknél is. Nekünk az alaphozzáállást kell átadni, amihez szerintem nagyon jó előképzettséget kapnak a játékosaink a preakadémiánkon, ezért örülünk, ha minél hamarabb becsatlakoznak a mi területünkhöz tartozó partnerklubok, ez megkönnyíti azt, hogy egységesen tudjuk fejleszteni a technikai és taktikai elemeket is.
– Az alapszakaszt nagyon magabiztosan, veretlenül abszolváltátok, pedig a DEAC vagy a Vasas is ott volt a csoportotokban. Ez még az előző idényben elvégzett munkának lehetett köszönhető?
– Úgy gondolom, hogy jelentős részben igen. Megfelelő volt a hozzáállásunk, az agresszivitásunk, a hitünk abban, hogy meg fog térülni a befektetett energia, jó visszacsatolást jelentett ez a győzelmi sorozat. Ugyanakkor voltak olyan ellenfelek, akiknek a szintje nem tette lehetővé, hogy a kellő minőségben tudjunk játszani velük, ezért nagyon sok csapattal szerveztünk edzőmeccset a budapesti juniormezőnyből, bár nyerni nem sikerült, megtapasztalhattuk azt az ellenállást, ami pozitív hatással volt a játékosokra, úgy érzem, ez kellett ahhoz, hogy tartani tudjuk a fejlődési trendet és elérjük azt a szintet, amit elképzeltünk. A tavalyi alapoknak és az idősebb riválisok ellen szerzett tapasztalatoknak együttesen köszönhető, hogy végül nem volt olyan csapat, amely fizikumban, sebességben, védekezésben versenyben tudott volna maradni velünk.
– A rájátszásban becsúszott két vereség a Debrecen és az NKA Pécs ellen, de így is első kiemeltként jutottatok a döntőbe.
– Ekkorra már jobban feltérképezték az ellenfelek, hogy hogyan játszunk, mire kell készülni belőlünk. Másfelől amikor folyamatosan nagy terhelésnek vannak kitéve a játékosok, elkerülhetetlen, hogy legyen egy mélypont az év során, ezzel számoltunk is, hogy márciusban lesz egy kisebb visszaesés. Az volt a cél, hogy ez a hullámvölgy ne szakadék legyen: összesen kétszer kaptunk ki, a DEAC-tól két ponttal, az utolsó másodpercben dobhattunk a döntetlenért, itt és a Pécs ellen is nagy hátrányból jöttünk vissza és volt esélyünk a fordításra, ezt pozitívan éltem meg. Elértük, amit akartunk, hogy amikor nem megy a játék, akkor is tartsunk egy szintet. Ki lehet kapni, azzal nincsen baj, ha a leggyengébb meccsein is van tartása egy csapatnak, az egy nagyon jó visszacsatolás.
– Nem csupán favoritként érkeztetek az országos döntőbe, a hazai pálya előnye is mellettetek szólt. Ez mennyire jelentett nyomást?
– Nem éreztem, hogy ezt teherként fogták volna fel a fiúk. Amikor elmondtam, hogy mi leszünk a rendezők, először azt mondták, talán jobb lett volna idegenben, de a labda gömbölyű, a gyűrű ugyanolyan magasan van mindenhol, az fog dönteni, hogy hogy dolgoztál és hogy tudsz teljesíteni téthelyzetben; összességében pozitívan álltak a helyzethez ők is.
– A Fehér csoportból érkező Kaszásokkal játszottatok a négy közé jutásért, nehézkes kezdés után végül magabiztosan nyertetek.
– Azt gondolom, hogy fizikálisan, taktikai és technikai tudásban is előrébb jártunk, viszont ők alulról jöttek. „Underdog” szerepben mindig könnyebb kosárlabdázni, mert nincsenek elvárások, örömkosárlabdát lehet játszani, a győzelem bravúr, a vereség realitás, nekik ez lehetett a mérkőzés lélektana. Mi úgy raktuk össze a formaidőzítést, úgy adagoltuk a terhelést az egész héten, hogy az első meccset valahogyan meg kell nyernünk, de szombaton és vasárnap kell csúcsteljesítményt nyújtani.
– Az elődöntőben szinte végig vezetve vertétek a Sopront, szembetűnő volt, hogy 56-32-re nyertétek a lepattanócsatát.
– Az év során sok problémánk volt a kizárással, nagyon sok támadólepattanót engedélyeztünk az ellenfeleinknek, a Kaszások is szedtek 17-et ellenünk. Folyamatosan hangsúlyoztuk, hogy ha nincs kizárás, akkor nincs indulás, ha nincs indulás, akkor nincs könnyű gól. Gyors kosárlabdára törekedtünk, gyakran abba a hibába estünk, hogy hamarabb indultunk, minthogy megszereztük volna a lepattanót. A fizikális különbség mellettünk szólt, probléma lett volna, ha ezt nem tudjuk érvényesíteni, de a szezon vége felé szerencsére ezzel már nem volt gond, mindenki érezte a lepattanózás fontosságát.
– A fináléban talán kisebb meglepetésre a Debrecen várt rátok, az ellenfélnél akadt egy kiemelkedő egyéni teljesítmény, de több lábon álltatok és ezúttal is domináltatok fizikálisan. Mi döntötte el a javatokra a bajnoki cím sorsát?
– Úgy álltunk hozzá az egész szezonhoz, hogy nem lehet kérdéses a bajnoki címünk. A döntő előtt több mint két hónapig csak erről beszélgettem a srácokkal, hogy fejben elhiggyék, hogy itt csak a Honvéd lehet a legjobb csapat, kizárólag önmagukat tudják megverni, de ha tudatosan megvalósítják azt, amin egész évben építettünk, akkor nem lesz probléma. Felhívtam rá a figyelmet, hogy ha már ekkora játékosaink vannak, a dobáskiválasztásra sokkal jobban oda kell figyelnünk, fegyelmezettebbnek kell lennünk. Rengeteg könnyű kosarat tudtunk szereznini alsó posztból, befutásból, külső egy-egyből, nem beszélve arról, hogy ha jól emlékszem, a félidőben több támadólepattanónk volt, mint ahány lepattanója a DEAC-nak összesen, nagyon jól megértették a játékosok, mennyire sokat számít ez a játékelem. Kiss Tamás kiemelkedően játszott, de nem volt, aki felzárkózott volna mellé, hosszabb volt a kispadunk, folyamatosan tudtunk rotálni. Úgy érzem, hogy a védekezésünk és a támadásunk is működött, többször ki tudtunk alakítani tíz pont feletti előnyt, ekkor játéklehetőséget adhattam másoknak is, ilyenkor közelebb tudtak zárkózni, de utólag, optimista edzőként azt mondom, nem volt benne a levegőben, hogy itt más eredmény születhet.
– Milyen tanulságokkal szolgált számodra ez a sikeres szezon?
– Azt gondolom, hogy a terhelés és a pihenés optimális arányának megtalálása nagyon sokat tud segíteni abban, hogy frissek és egészségesek maradjanak a játékosok, néhányszor mi is álltunk fel hiányos kerettel betegségek, sérülések miatt, de túl tudtunk ezen lendülni. Kulcsfontosságú volt, hogy nem egy emberre épült a csapat, hanem bárki előre tudott lépni, amikor a legponterősebb emberünk megsérült, más át tudta venni a szerepét. Volt, amikor ketten-hárman is hiányoztak a megszokott kezdőötösből, de bárkit beállíthattam a helyükre, ugyanolyan jó eredményt tudtunk elérni, ez nagyon jó visszaigazolás volt számomra. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha nem játszottunk volna idősebbekkel, nem jártunk volna Szerbiába U17-es tornákra, akkor hiányozhatott volna a kellő ellenállás, túlságosan elhihettük volna, hogy „Hú, de ügyesek vagyunk!”, így viszont éreztük, hogy hol kell még fejlődnünk. Azt gondolom, hogy a nemzetközi szereplés elengedhetetlen a játékosok fejlődéséhez. Nagyon sok mindent nem változtatnék, hiszen az eredmény magáért beszél. Azt hiszem, mondhatom, hogy ez egy jól összerakott szezon volt, az erőnléti edzőnk, Kézi Arnold is kiváló munkát végzett, nagyon fontos volt az ő személye.
– Végezetül beszéljünk kicsit a jövőről: mi várhat erre az együttesre egyénileg és csapatszinten a következő időszakban?
– Ebben a korosztályban rendkívül sok tehetséges játékos van, nem véletlenül nem került elsőéves kadett az U16/A-ba, erős és népes a 2010-es évjáratunk, úgy döntöttük, megadjuk nekik a lehetőséget arra, hogy együtt csinálják végig az évet. Az idény során a 2010-es válogatott különböző összetartásaira összesen hét honvédost hívtak meg, azt hiszem, remek visszajelzés, hogy a három alapemberen kívül még négy játékosra kíváncsi volt a stáb, ez egy nagyon jó dolog egy akadémia életében. Az Eb-re készülő bő keretbe négy honvédos kapott meghívót, remélem, hogy mindannyian ott lehetnek majd Szkopjéban és képviselhetik majd a klubunkat, mindannyiukra nagyon büszke vagyok, de azokra is, akiket most nem válogattak be. Egy utánpótlás-játékos kétféle nagy elismerést érhet el: az egyik a bajnoki cím, ők még gyerekek, és fontos nekik, hogyan teljesítenek a megmérettetésen; a másik a válogatottság – nekik idén mindkettő sikerült, ennél több visszaigazolás nem kellhet.
Akadémiánk életében a csapatátadás-átvételek következnek, ez a korosztály immár juniorként új edzővel fog dolgozni, biztos, hogy jót fog tenni nekik, hogy új impulzusokat kapnak, illetve egy másik rálátást a kosárlabdára. Ami engem illet, maradok az U16 A csapat vezetőedzője, megpróbálom a 2011-eseknek is átadni azt a szemléletet, ahogy én látom a játékot, illetve csiszolni a versenyszellemüket.
Fotók: BHSE