Lakosa Ákos igazi kosaras családban felnőve fiatalon kipróbálta magát Amerikában és Spanyolországban is, aztán a Piros csoportban vált meghatározó játékossá, az előző három idényt Óbudán töltötte, idén nyáron visszatért a Zöldben szereplő Nagykőröshöz. Utánpótlásedzőként is letette a névjegyét a 33 éves szakember, a serdülő korosztályban veretlenül lett bajnok a Vasassal, a válogatottat pedig két Slovenia Ball-on irányította. Az utóbbi időben mégis közvetítőként van a legnagyobb hatással a magyar kosárlabdára, Csorvási Leventével közös vállalkozása, a New World Scholarships társalapítójaként fiatal sportolók amerikai középiskolákban való elhelyezésével foglalkozik, rajta keresztül került ki az Egyesült Államokba többek között Rosta Péter, Angyal Medárd, Palotai Máté vagy Tallós Levente – elsősorban erről a témáról beszélgettünk vele, illetve összegyűjtöttük, hogy az utánpótlás-válogatottak bő keretéből kik és hol pallérozódnak külföldön.
– Milyen szerepet tölt be a kosárlabda az életedben?
– El sem tudnám képzelni az életemet kosárlabda nélkül, mindkét szülőm ezzel foglalkozott és a bátyám, Zsolt is profi szinten játszott, abszolút beleszülettem ebbe a világba – a feleségem is kosárlabdaedző, ha akarnék, sem tudnék kilépni ebből a közegből. A mai napig nagyon szeretek játszani és edzősködni, a barátaim nagy része is kosaras volt, ráadásul a szabadidőmben is szívesen foglalkozom ezzel.
– Hogyan alakult a New World Scholarships története?
– 11 évet kell visszaugranunk az időben a kezdetekhez. Miután hazajöttem Amerikából és elvégeztem az egyetemet, először szívesség jelleggel segítettem más fiataloknak is kijutni, aztán üzletszerűen is elkezdtem ezzel foglalkozni. A szintén kecskeméti születésű Csorvási Levivel ketten visszük a vállalkozást, aki nemcsak a kollégám, hanem nagyon jó barátom is. Az első években csak négy-öt játékos útját egyengettük, aztán fokozatosan nőtt a számuk – nem számoltuk össze pontosan, de mostanra több mint 180 sportolót tudtunk amerikai ösztöndíjhoz segíteni 10 millió dollárt meghaladó értékben. A kosarasok mellett röplabdás, atléta és úszó ügyfeleink is vannak, illetve a csapatunk is bővült.
Mindkettőnknek megadatott fiatalon egy amerikai lehetőség, ami óriási élmény volt a pályán, az osztályteremben és azon kívül is, ez adta meg a motivációt ahhoz, hogy ezt minél több magyar sportoló számára elérhetővé tegyük. Nekünk mind a mai napig nagy öröm, ha valakit el tudunk helyezni és látjuk, hogy jó környezetbe került, mert át tudjuk érezni, hogy ez mekkora értéket adhat egy magyar fiatalnak.
– Kérlek, mutasd be röviden az amerikai utánpótlásrendszert – már amennyire ez lehetséges!
– Alapvető rendszerszintű eltérés Európához képest, hogy nincsenek klubok, a csapatok egy az egyben az oktatási intézmények égisze alatt versenyeznek. Nem csodálom, hogy a legtöbb magyar kosárlabdakedvelőnek csak felületes ismeretei vannak a témában, mivel egy roppant bonyolult rendszerről van szó. A középiskolai bajnokságokat állami és magániskolák alkotják, az egyetemi bajnoksághoz hasonlóan itt is konferenciákban szerepelnek a csapatok, de kötnek le mérkőzéseket más csoportban szereplő ellenfelekkel, illetve különböző tornákon is részt szoktak venni. Az egyes államokban az iskolákat több kategóriába sorolják, és a szezon
végén minden kategória külön rájátszást rendez, saját bajnokkal.
Jóval rövidebb a szezon, mint nálunk, november elejétől március közepéig tart mind a középiskolásoknál, mind az egyetemistáknál – ez az időszak viszont jóval intenzívebb, sokkal sűrűbben követik egymást a meccsek, mint a magyar korosztályos sorozatokban. A szezont megelőzően a fizikális felkészítésen és a játékon van a hangsúly. Tavasszal van lehetőség klubcsapatokban is pályára lépni.
Egyedülálló hangulata van, amikor a meccseiden ott vannak az osztálytársaid és a tanáraid, másnap pedig pacsiznak veled a folyosón, ha jól játszottál, nem leszidnak, ha esetleg nincs kész a házi feladat. Európában sajnos komoly probléma, hogy gyakran ellentétesek a gimnáziumok és a sportegyesületek érdekei, rendszerszinten nincs összehangolva a sport a tanulással, és ez nagyon megnehezíti a játékosok mindennapjait.
Fontos kiemelni, hogy az Egyesült Államokban körülbelül 20 ezer középiskolában foglalkoznak kosárlabdával, ami elképesztő szám, különösen Magyarországról nézve. Mi a vízumszabályok miatt csak magániskolákban helyezhetünk el magyar sportolókat – így is közel ezer intézmény jöhet szóba. Nagyon széles spektrumon helyezkednek el ezek az iskolák a játékerejüket tekintve: van olyan csapat, amelyik a magyar regionális juniorbajnokság szintjén van, de olyan is akad, amelyik nagyjából hatvan ponttal megverné az U18-as
válogatottunkat. Rengeteg intézmény, különböző versenyrendszerek – kulcsfontosságú, hogy megtaláljuk az adott játékos számára megfelelő színvonalat, hogy kapjon megfelelő játéklehetőséget, ugyanakkor jelentsen számára kihívást a bajnokság, tudjon fejlődni. Nem szabad egy egységes „amerikai lehetőség” kategóriába beskatulyázni ezt a nagy számú középiskolát, mert szinte mindenben különbözhet egymástól két intézmény: eltérő
struktúrák, változatos kosárlabda-stílusok, sokat számít az egyes iskolák filozófiája és az edző személye is.
Az egyetemi rendszer valamivel átláthatóbb, három divízióban zajlik a bajnokság, amelyek közt nincs átjárás, ezeken belül vannak a különböző konferenciák. A számok itt is elképesztőek: nagyjából 2000 egyetemen lehet kosárlabdázni az USA-ban, ezek mintegy kétharmada kínál sportösztöndíjakat is. A legjobb NCAA-együttesek (D1) húszezer ember előtt játszanak, NBA- és Euroliga-játékosokat termelnek ki.
– Az utóbbi néhány év látványos tendenciája, hogy már nem csupán az egyetemre, egyre inkább az utolsó középiskolai évekre mennek ki Amerikába a magyar tehetségek. Miben látod ennek okát?
– Fontos kiemelni, hogy ezek a magyar játékosok nem egyszerűen amerikai iskolákba kerülnek, hanem prémiumkategóriás magániskolákba. Olyan intézményekbe, ahol ösztöndíj nélkül 60 000 – 80 000 dollár lenne a tandíj, és a világ legjobb egyetemeire készítik fel diákjaikat, sokszor álomszerű környezetben. Ez óriási lehetőség, ami most elérhetővé vált. Egy amerikai elitközépiskolába bekerülni, és ott magas ösztöndíjat elnyerni nagyon bonyolult folyamat. A mi szolgáltatásunk megjelenése előtt csak véletlenszerű lehetőségek voltak: vagy ment valaki, vagy nem. Rengeteget léptünk előre, hiszen mára már személyre szabott, tervezett elhelyezésekről van szó. Mostanra nagyon kiszélesedett azon játékosoknak a száma, akik sikeresen pályázhatnak egy magániskolai ösztöndíjra, illetve a lehetőségek minősége is sokkal magasabb lett. A hatékonyság is jelentősen javult, az elmúlt három évben minden velem dolgozó fiatalnak sikerült kijutni. Ez az első években egyáltalán nem így volt.
Az is fontos szempont, hogy nagyon nehéz Európából közvetlenül kikerülni az egyetemi bajnokságba, így a játékosok ugródeszkaként használják a középiskolás éveket. Nagyobb eséllyel fog egy NCAA-s amerikai edző ösztöndíjat ajánlani, ha valakit élőben lát ismerős környezetben, nem csak videófelvételen.
– Hogy zajlik a munkátok a játékossal és a szülőkkel történő kapcsolatfelvételtől a szerződéskötésig?
– Elsősorban a saját munkámról tudok beszélni, a középiskolai részleg tartozik hozzám. Első lépésként meg kell találni azokat az iskolákat, amelyek jól passzolnak az adott sportolóhoz: legyen megfelelő a színvonal, le akarja igazolni a játékost az edző, ennek ne legyen tanulmányi akadálya sem – amihez megfelelő érdemjegyek és jó angoltudás szükséges -, illetve legyen tényleges esély egy nagy ösztöndíj elnyerésére. Amennyiben kölcsönös a
szimpátia, végigmegyünk a sokszor hosszú és bonyolult felvételi folyamaton. A vízum megszerzéséig folyamatosan segítem a sportoló és a család útját.
Olyan intézményekbe érdemes jelentkezni, amelyek magas, akár teljes pénzügyi támogatást tudnak biztosítani, mert különben hiába vesznek fel valakit, ha utána a magyar viszonyokhoz képest irreális önrészt kellene vállalnia. Az én feladatom nem egyszerűen az, hogy valaki kijusson az Egyesült Államokba, hanem az, hogy a lehető legjobb helyre kerüljön a legjobb ajánlattal. Ehhez rengeteg tapasztalat és kapcsolati tőke szükséges, ugyanis az iskolákat
nézve kívülről szinte lehetetlen megmondani az adott diák felvételi és ösztöndíjszerzési esélyeit.
Változó, hogy melyik oldalról történik meg a kapcsolatfelvétel, de az utóbbi időben már az a gyakoribb, hogy a szülők vagy a játékosok keresnek meg minket.
– Egy magyar utánpótlásnevelő műhely számára főleg hosszabb távon büszkeség lehet, ha nívós helyen fejlődhet tovább növendékük az USA-ban, ugyanakkor a klub versenyképességét nagyban csökkentheti a korosztályos bajnokságokban. Hogyan viszonyulnak hozzátok az akadémiák?
– Nagyon vegyes reakciókat tapasztalni. Rövid távon biztosan hátrányt jelent egy klubnak, ha mondjuk 16 évesen elveszíti az adott korosztály legjobbját, így a juniorbajnokságban már nem számíthat rá. Másfelől viszont az utánpótlásnevelés arról (is) szól, hogy megadjuk a lehetőséget a gyerekeknek arra, hogy a bennük rejlő potenciál függvényében eljussanak a lehető legmagasabb szintre. Úgy gondolom, hogy azok a klubvezetők, edzők, akik
utánanéznek, hogy hová kerül a neveltjük, beszélnek a játékossal és a szülőkkel, általában büszkék rá, hogy az ő munkájuknak is köszönhetően ilyen lehetőség adódott.
A felnőtt élvonal csapatai viszont véleményem szerint rengeteget profitálhatnak ebből a folyamatból. Jelenleg Magyarországon nincs igazán jól megoldva a 17 és 22 éves kor közötti átmeneti időszak kezelése. Egy-két klubot kivéve folyamatos a győzelmi kényszer, ezért sokszor nincs elegendő idő és lehetőség a fiatalok fokozatos beépítésére és fejlesztésére. Így a tehetségek gyakran csak az utánpótlás-bajnokságokban és az NB I. B-ben gyűjthetnek megfelelő mennyiségű játékpercet, amelyek sok szempontból nem ideálisak, és nem feltétlenül készítik fel őket megfelelően az első osztály szintjére.
Az amerikai lehetőségek révén a játékosfejlesztés egy része külső, magas színvonalú rendszerbe kerülhet: az NCAA-t megjárt fiatalok 22 éves korukra fizikailag, taktikailag és mentálisan is jóval felkészültebben térhetnek haza.
– Szintén friss trend, hogy egyre több hazai tehetség próbál szerencsét Nyugat-Európában is, elsősorban Spanyolországban, a nyári Eb-szereplők közül Bajor Zétény, Szöllősi Máté és Kurfis Zétény is itt fogja elkezdeni az új szezont. Erről mi a véleményed?
– Elképzelhető, hogy a nagy európai nemzetek azért nyitnak jobban Kelet-Európa felé, mert az ő legtehetségesebb fiataljaik jelentős része is korán átteszi a székhelyét a tengerentúlra. Volt már olyan játékos, akit európai klubhoz közvetítettünk ki, de az a véleményem, hogy az említett okokból sokkal nagyobb értéket kap, aki Amerikába megy ki, különösen az iskolai és a szociális oldalról megközelítve. Nagyon nem mindegy, hogy egy 15–17 éves fiatal mivel tölti az idejét, amikor éppen nem edz. Az Egyesült Államokban egy befogadó közeg és egy professzionálisan működő, összehangolt intézményi rendszer várja, ahol a diákok fejlődésének támogatása és mindennapjainak tudatos tervezése kiemelt szerepet kap.
Ez a fajta intézményi háttér Spanyolországban vagy Olaszországban általában nem jellemző. Ezekben az országokban a fiatalok általában egy állami iskolába kerülnek, amely nem feltétlenül tud alkalmazkodni a sportolói életformához, miközben a helyi nyelvet is rövid idő alatt kellene elsajátítaniuk. Alternatív lehetőségként a magyar rendszerben marad magántanulóként, ami 15–16 éves korban véleményem szerint szociális szempontból nem ideális megoldás.
Nem kérdés, hogy a legfejlettebb európai kosárlabda-kultúrákból is van mit tanulni, abban is tudunk segíteni, ha valaki például Spanyolországba akar kijutni. Mindenesetre azt gondolom, hogy ha már valaki a külföldi folytatás mellett dönt, akkor összességében az USA-ban kapja a legnagyobb értéket, még ha többet is kell utaznia érte.
– Mi mindennek köszönhető, hogy mostanra ilyen nagy létszámban tudtok magyar sportolókat nívós tengerentúli intézményekben elhelyezni?
– Nagyon fontos a tapasztalat, nem szabad zsákutcákba belefutni, olyan iskolákba jelentkezni, ahonnan végül nem érkezik megfelelő ösztöndíj-ajánlat. Mi már 11 éve foglalkozunk ezzel, de hosszú időbe telt, amíg sikerült egyről a kettőre jutni, eleinte egyáltalán nem mentek olyan gördülékenyen a dolgok, mint mostanában.
A tapasztalat mellett a személyes kapcsolatok is sokat számítanak, minden évben kiutazunk az USA-ba, járjuk az iskolákat, beszélgetünk a felvételiztetőkkel, az edzőkkel. Az évek alatt kiépített kölcsönös bizalom az intézmények döntéshozóival sokkal gördülékenyebbé teszi az együttműködést.
– 11 olyan játékos kezdi az Egyesült Államokban a 2026/27-es szezont, aki részt vett valamelyik magyar utánpótlás-válogatott összetartásán az elmúlt évben, további öten pedig másik európai országban szerepelnek. Mit gondolsz, hogyan kellene alkalmazkodnia a magyar kosárlabdának ehhez a jelenséghez, számítasz-e rá, hogy ezek a számok tovább nőnek a közeljövőben?
– A legjobb egyetemek, a szűk elit szintjétől sajnos jelenleg messze van a legtöbb magyar fiatal, egyelőre nem látni arra utaló jeleket, hogy rövidesen többen eljutnának itthonról a D1 élvonalába. Szerintem ennél nagyságrendekkel több válogatott szintű játékosunk nem fog az NCAA felső divíziójában játszani, a D2-es vagy D3-as bajnokságokba többeknek lehet esélyük kikerülni.
Középiskolai szinten más a helyzet, jóval bővebb a választék, aki országos döntős csapatban ügyesnek számít a korosztályában, annak egyre inkább van lehetősége valamilyen tengerentúli gimnáziumba kikerülni. Itt ugyanakkor közel sem csak a kosárlabdapályán nyújtott teljesítmény számít, nagyon fontos a tanulmányi eredmény, a karakter, az angoltudás is. Én is úgy keresem a tehetségeket, hogy a statisztikák, a highlight-videók mellett a gyerekek személyiségét is vizsgálom, nem csak a legtehetségesebb kosarasok kaphatnak kiváló ajánlatokat. Arra számítok, hogy tovább fog nőni az Amerikában tanuló-sportoló gimnazisták száma.
– 2020-ban száz százalékos teljesítménnyel nyertél bajnoki címet a Vasas U14-es csapatával, tavaly és tavalyelőtt pedig a magyar válogatottat irányítottad ebben a korosztályban, így edzői oldalról is naprakész információkkal rendelkezel a fiú utánpótlással kapcsolatban. Szerinted milyen irányba haladunk rendszerszinten, hogyan lehetne megugrani a következő lépcsőfokot?
– Véleményem szerint nem állunk annyira rosszul, mint azt sokan hangoztatják, de ilyen mértékű támogatással előrébb kellene tartanunk. Mostanra felállt egy elég jó rendszer, akadémiákkal, stabil utánpótlásnevelő egyesületekkel, új csarnokokkal és rengeteg főállású edzővel.
Ahhoz, hogy később csatlakozni tudjunk Európa élmezőnyéhez, szerintem két dolgon kell
változtatnunk: az egyik a toborzáshoz való hozzáállás, a másik az edzőképzés.
Ha valaki kimegy egy U14-es, U16-os vagy U19-es fiú országos döntőre, alig fog látni jó alkatú, nemzetközi szinten jó adottságú játékosokat, miközben mindenhol három-négy edző, gyúró, dietetikus stb. veszi körbe a csapatot, hotelben laknak, saját busszal közlekednek. Sajnos jelenleg milliárdokat költünk arra, hogy közepesen tehetséges gyerekeket tanítsunk kosarazni, és ez azért van, mert a klubok nem fordítanak kellő figyelmet és erőforrást a toborzásra. A kosárlabda világszerte az egyik leggyorsabban fejlődő, legnépszerűbb sportág, Magyarországon viszont nincs akkora kultúrája, mint például a jugoszláv utódállamokban, Litvániában vagy akár Amerikában. Férfi vonalon – főleg a vízilabdával vagy a kézilabdával összehasonlítva – nem igazán voltak olyan eredményeink és sztársportolóink mostanában, akik tömegeket vonzanának be. Sajnos egy átlagos magyar gyereknek magától eszébe se jut, hogy kosárlabdázzon. Így toboroznunk kell: bemenni az iskolákba, és ezt a sportágat megismertetni és megszerettetni a legkisebbekkel. Ez egy nagyon nehéz munka, mivel egyáltalán nem látványos, és csak sok-sok év múlva látszik az eredménye, de megkockáztatom, hogy az utánpótlásnevelés legfontosabb része. Az ilyen feladatot ellátó szakembereket sokkal jobban meg kellene becsülni. Ha ebben nem lesz változás, a legtehetségesebb sportolók továbbra is más sportágat fognak választani.
A Vasasnál a játékosmegfigyelés és -toborzás közel húsz éve tudatosan, jól szervezetten működik. Ennek köszönhetően már három kerület viszonylag szűk bázisából is kiemelkedő eredményeket érnek el. Amikor ott dolgoztam, a vezetőség ezt kiemelt területként kezelte, mi, edzők pedig sok időt és energiát fordítottunk a tehetségek felkutatására.
Véleményem szerint az edzőképzés is kiemelt fejlesztési terület. Rövid távon is megvalósítható lenne egy igényes, magyar nyelvű szakmai videótár, valamint egy gyakornoki program a pályakezdő edzők számára. Sajnos a jelenlegi TF-es edzőképzés nem igazán kosárlabda-specifikus, és a befektetett idő és energia tükrében alig ad át hasznos, gyakorlati tudást. A kosárlabda-kultúránk relatív fejletlensége miatt ezen a téren sem várhatunk rá,
hogy a rendszer organikusan termelje ki a jobbnál jobb szakembereket.
Külföldön szereplő játékosok, akik részt vettek magyar utánpótlás-válogatott összetartásán az elmúlt évben
Egyesült Államok
Angyal Medárd (2006, Taft School -> Rollins College – NCAA D2)
Laluska Bence (2006, Golden State Prep -> Catawba College – NCAA D2)
Palotai Máté (2006, Woodside Priory High School -> Whitman College – NCAA D3)
Rosta Péter (2007, Blair Academy -> University of Pennsylvania – NCAA D1)
Flasár Zalán (2007, Sopron KC -> Rice University Owls – NCAA D1)
Tallós Levente (2007, Lake Forest Academy -> Wayne State College – NCAA D2)
Gáspár Vince (2009, NKA Pécs -> Dream City Christian School – highschool)
Fekete Ádám (2009, NKA Pécs -> Harrells Christian Academy – highschool)
Inalegwu Noel (2009, NKA Pécs -> Putnam Science Academy – highschool)
Kelemen Attila (2010, MAFC -> Rabun Gap School – highschool)
Gábor Edgár (2010, MAFC -> Lake Forest Academy – highschool)
Európa
Laar Leonhardt (2006, Basketball Löwen Braunschweig – Németország)
Kurfis Zétény (2009, Valencia Basket – Spanyolország)
Szöllősi Máté (2010, Vasas -> Movistar Estudiantes Madrid – Spanyolország)
Bajor Zétény (2011, Vasas -> Real Madrid – Spanyolország)
Szabó-Haklits Márk (2011, Stella Azzurra Roma – Olaszország)
Fotók: BAON, hunbasket.hu(/Girgász Benedek), New World Scholarships, Nagykőrösi Sólymok