Kovács Ákos csontvelőtranszplantációja után újra társaival készül

A DEAC fiatal tehetsége, a csontvelőtranszplantáción átesett Kovács Ákos élete legnagyobb csatáján van túl, de mára visszatért oda, ahová valójában tartozik: a kosárlabdapályára. A huszonegy esztendős erőcsatárral a mögötte álló viszontagságos időszakról, rehabilitációjáról és terveiről beszélgettünk.

(X) Fogadj a Premier League legjobb mérkőzéseire kockázatmentesen 20 000 forintig!

Rendkívüli helyzeted kapcsán rengeteg kérdést lehet megfogalmazni, de kezdjük a legfontosabbal: hogy vagy?

Kovács Ákos: – Köszönöm, kifejezetten jól. Nagyon felszabadultam, hiszen végre elérkezett, amire egy éve vártam: visszatérhettem a társaim közé. Erőnlétileg is remek formában érzem magam, köszönhetően főként annak, hogy az elmúlt hónapokban a DEAC és az MKOSZ összefogása lehetővé tette, hogy a szövetség székesfehérvári edzőközpontjában egyénileg elkezdhessem a felkészülést. Egyelőre persze fő a fokozatosság, de azt hiszem, a helyzethez képest nincs okom panaszra.

Iszonyatos nehézségeken mentél keresztül, mindenki nagyon aggódott érted, de az állapotodról keveset lehetett tudni. Végigvezetnéd az olvasókat az elmúlt egy év történésein?

KÁ: – A 2022-23-as idény befejeztéhez közeledve a csontvelők által termelt vérsejtjeim értékei leromlottak, augusztusra pedig biztossá vált, hogy transzplantációra lesz szükségem. A donorkeresés kissé elhúzódott, de szerencsére végül sikerült megtalálnunk a megfelelőt. December 7-én átestem a beavatkozáson és ezt követően javulni kezdett az állapotom. A Szentestét, ugyan steril körülmények között, de már otthon tölthettem, ezután csak hetente kellett kontrollra járnom Budapestre. Ahogy hazaengedtek a kórházból, javult a közérzetem és visszajött az étvágyam is, lépésről lépésre haladt a felépülésem. Amint megerősödtem, a munkába is belevágtam; először házon belül, majd az MKOSZ edzőközpontjában. Áprilistól csupán az immunrendszerem vírusvédettségének felfejlődésére vártunk, ennek hiánya akadályozott meg ugyanis abban, hogy emberek közé mehessek. Júliusban aztán zöld lámpát kaptam az orvosoktól, jöttem is, amint lehetett.

Mivel birkóztál meg a legnehezebben ebben az időszakban?

KÁ: – A csontvelőátültetés előtt egy öt napon át tartó, úgynevezett kondicionáló kezelést kaptam, ami testileg és lelkileg is borzasztóan megviselt. A lábadozás alatt a bizonytalanság érzése és a bezártság kínzott leginkább; az értékek javulására várva nem tudtam, hogy egy-két hét, vagy újabb hónapok vannak-e még hátra ebből a rémálomból.

A betegséged gyakorlatilag a teljes magyar sportolói társadalmat megmozgatta; több ezren siettek a segítségedre például, amikor irányított véradásra volt szükséged. Tudtál erőt meríteni a mögötted álló, támogató tömegekből?

KÁ: – Természetesen. Hihetetlen, hogy ennyien szívükön viselték a sorsomat. Szeretnék külön köszönetet mondani az amerikai donoromnak a segítségért és a budapesti Szent László Kórház orvosainak végtelen profizmusukért. Köszönöm a családomnak és a barátaimnak is az önzetlen gondoskodást és a lelki támogatást, nélkülük nem sikerült volna ilyen eredményesen megvívni ezt az embert próbáló harcot. Rendkívül sokat lendített a pozitív hozzáállásomon továbbá, hogy a DEAC tárt karokkal várt vissza. A gondterhes időkben a kosárlabdára gondolva nyertem hitet és motivációt, volt tehát miért küzdenem. Ki kell emelnem a Debreceni Egyetem méltányosságát is, hiszen tanáraim minden feltételt és lehetőséget megteremtettek ahhoz, hogy haladni tudjak a tanulmányaimmal. Nem csak vért, de számtalan jókívánságot is kaptam, olyanoktól is, akiket személyesen nem is ismerek. Mindenkinek hálás vagyok, aki bármilyen formában hozzájárult a felépülésemhez.

Milyen érzés volt ismét átlépni az Oláh Gábor utcai Sportcsarnok küszöbét?

KÁ: – Semmihez sem fogható. A srácok nagyon boldogan fogadtak – volt, aki meglepődött, hiszen nem mindenki tudta, hogy újra csatlakozom a csapathoz. Hosszú időre feltöltött ez az élmény, alig várom, hogy a szezon is elrajtoljon.

Említetted, hogy fokozatosan építed újra magad – hogy néz ki ez a gyakorlatban?

KÁ: – Az atlétikai és az erőnléti edzéseket már most a többiekkel végzem, miközben egyéni programot követve fokozatosan készülök arra, hogy a labdás, test a test elleni kontaktot igénylő tréningeken is csatlakozhassak a kerethez. Semmit sem sietünk el, óvatosak vagyunk.

Milyen célokkal vágsz neki a 2024-25-ös idénynek?

KÁ: – Elsősorban szeretnék egészséges maradni, visszanyerni korábbi erőnlétemet és formámat. Bízom benne, hogy az alkalmazkodásra az NB I. B Piros csoportjának küzdelmei tökéletes terepet szolgáltatnak majd. Amint lehet, igyekszem az élvonalban is pályára kerülni, de mint mondtam, apró lépésekben haladunk előre, nem kapkodunk.

Mit tanított számodra az elmúlt egy év?

KÁ: – Egy ilyen szituáció mindent átértékel az emberben. Rájöttem, mi az, ami valóban fontos, mik az igazi prioritások az életben. Azt hiszem, egy ilyen csatával a hátam mögött sokkal könnyebben kezelem a mindennapi problémákat, nyugodtabb, higgadtabb vagyok. A betegségemből merített tapasztalatok bizonyára hasznomra válnak majd a kosárlabdapályán is.

Forrás: DEAC kosárlabda