Connect with us
Hirdetés

Bajnokság

Kétszer játszott Michael Jordan ellen a Sopron kispadján ülő egykori kosárzseni

Stevan Karadzsics interjú.



:

:

A cikk másodközlés, az eredeti az Origo.hu-n jelent meg.

Az 1980-as évek közepén a jugoszláv kosárlabda aranykora kezdődött el, ami a 2002-es férfi világbajnoki címben csúcsosodott ki. A Crvena zvezda és a Cibona Zagreb bajnoki vetélkedései közepette egy igazi szupersztár kosárlabdázó emelkedett ki: Drazsen Petrovics, aki később az NBA-ben is letette a névjegyét. Az Origo a Sopron Basket edző-mentorával, Stevan Karadzsiccsal beszélgetett a hihetetlen munkamorállal bíró, ám tragikusan fiatalon elhunyt Petrovicsról, a jugoszláv utódállamok kosárlabda-kultúrájáról, a vb-győzelemről és a magyar játékosok gyengeségeiről.

Az 1970-es években kezdett kosárlabdázni. Már fiatalkorában tudta, hogy ezt a sportágat választja?

Montenegró második legnagyobb városában, Niksicben születtem, és már 11 évesen az utcán pattogtattam a labdát, mivel a legtöbb gyerek ott kezdett el játszani. Az első csapatom a Novi Sad volt, de az igazi előrelépés akkor történt, amikor a kiváló mesteredző, Ranko Zeravicsa vezette Pula csapatába kerültem. Később innen igazoltam az ország legkiválóbb egyesületéhez, a Crvena zvezdához, ahol majdnem tíz idényt játszottam.

197 cm magas, mégis hátvédként játszott a belgrádi csapatban. Mindig ezt a pozíciót töltötte be a pályán?

Igen, mivel a pontszerzés volt a feladatom, és sok helyzetből tudtam kosarat szerezni. Az 1984-es Los Angeles-i olimpiát követően már hárompontosokat is dobtam a mérkőzéseken. Akkoriban persze még nem voltak annyira elterjedve a távoli dobások, mint manapság.

A Crvena zvezda csapatában közel háromszáz mérkőzést játszott le 1980 és 1989 között, és 3484 pontot dobott ezeken a találkozókon. Hogyan emlékszik vissza a belgrádi csapatban töltött évekre?

Kilenc szezon alatt több kellemes emlékem volt a belgrádi csapatnál. Ezek közül főleg az 1984-es Koracs Kupa döntője és az 1985-ös rájátszás volt emlékezetes. 1984 tavaszán a francia Orthez ellen vesztettük el a Koracs Kupa döntőjét. A jugoszláv bajnokságban a Cibonával vívtunk óriási csatákat. Mi voltunk a jobb csapat ebben az időszakban, de sajnos sokszor a bírói tévedések miatt is veszítettünk ellenük a bajnoki döntőkben.

Ami azonban fontos, hogy ennek a két csapatnak a vetélkedése közben örökre megváltozott a jugoszláv kosárlabda. Ebben az időben olyan fantasztikus játékosok emelkedtek ki, mint Drazsen Petrovics a Cibona Zágrábból, vagy Vlade Divac a Partizan Belgrádból.Drazsen Petrovics a csapatával 1985-ben a Real Madrid ellen, majd egy évvel később a szovjet Zalgiris Kaunas ellen megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Divac pedig az NBA-ben lett meghatározó játékos Sacramentóban és Los Angelesben.

Fotó: Hirling Bálint- Origo

1982-ben jelentkezett az NBA játékosbörzéjére, de nem választották ki. Mennyire volt nehéz bejutnia egy Jugoszláviából származó kosárlabdázónak az amerikai profiligába a 80-es években?

Abban az időben ez nem volt lehetséges. Hiába hívtak el edzőmeccsekre játékosokat az amerikai klubok, mégsem igazolták le őket. Annyira nem ismerem az NBA történelmét, de azt hiszem, hogy a külföldi játékosok inkább az Amerikai Egyesült Államokat körbevevő országokból kerültek be a ligába. Emlékszem, nekem volt egy pénzügyi szempontból nagyon jó ajánlatom 1986-ban a spanyol Malaga csapatától, és több más játékosnak is a bajnokságban, de mégsem lett semmi a dologból. Aztán két év múlva Drazsen Petrovics 24 évesen a Real Madridba igazolt, és ezzel megtörte a jeget. Ami engem illet, sajnos, addigra már a Malaga meggondolta magát… (nevet).

Az 1985-ös bajnoki döntő második meccsén a Crvena Zvezda 92-89-re legyőzte a Cibona Zagrebet. Ön 15 pontot dobott, a túloldalon Drazsen Petrovics 42-t. Milyen játékos volt Petrovics, aki a 80-as években egy európai bajnokságban akár negyven pont felett is tudott dobni?

Drazsen nagyon jó ritmusban kosárlabdázott, és hihetetlenül hatékonyan dobott. A passzjátéka is kiváló volt, egy komplett kosárlabdázó volt már a húszas éveiben. A jellemét tekintve igazi vezér volt a pályán, a védekezése azonban nem volt különleges. Ami kiemelte őt igazán, az a fáradhatatlan munkamorálja volt. Ha az iskola nyolckor kezdődött, akkor ő már 6-kor lent volt a kosárlabdapályán, hogy a dobásokat gyakorolja. Nem dobott túl jól fiatalon, de ezt tudta, és megállás nélkül, mindennap dobott. 500 sikeres tempódobásig meg sem állt a gyakorlatok alatt. Két szezon alatt Európa legjobb dobójátékosává vált.

Eszembe jutott egy emlékezetes történet arról, hogy mennyire szorgalmas játékos volt Petrovics. Minden év novemberében a Crvena zvezdával és a válogatottal az Egyesült Államokba mentünk edzőmeccseket játszani.Én a játékoskarrierem alatt kétszer játszhattam Michael Jordan ellen. Rengeteget utaztunk. Egyik nap North Carolina, másnap Notre-Dame, majd a Kentucky Egyetem következett. Nagyon kemény programunk volt.

A szabadnapunkon többen elmentünk várost nézni és vásárolni. Petrovics azonban szólt a technikai vezetőnek, hogy ő ma dobni szeretne. Minden zárva volt. Kérlelte őt, de a vezető azt mondta, hogy ma lehetetlen. <> – mondta Drazsen. Aztán kiment a hóba, és ott kezdett el dobálni. Ekkoriban az NBA-ben inkább csak a fehér bőrű játékosok dobtak jobban. A színes bőrűek inkább atlétikusabbak voltak, és ezzel tűntek ki a meccseken. Drazsen mindig számontartotta, hogy hány pontnál jár egy meccsen, és a pályán kívül is egy remek ember volt. Az NBA-ben a Portland Trail Blazersnél nem kapott elég lehetőséget, majd a New Jersey Netsben kapott igazán szárnyakat a játéka a tengerentúlon.

Fotó: Hirling Bálint- Origo

A jugoszláv válogatottban nem volt probléma abból, hogy hasonló poszton játszanak?

Alapvetően nekem nem nagyon volt esélyem a válogatott kezdőjébe kerülni montenegróiként. A legjobb idényem az 1983/1984-es szezon volt, amikor 642 pontot szereztem 43 mérkőzés alatt, és ezzel a pontkirályi címet is sikerült megnyernem. Ezután következett az olimpia Los Angelesben, ahol nem kaptam szerepet, és emiatt csalódott is voltam.

Az Universiade-kosártornán és a Medditerrán Játékokon részt vettem a jugoszláv csapattal, ahol többek között Törökország, Bulgária, Görögország és Románia csapataival mérkőztünk meg egy színvonalas torna keretében. Válogatott játékosként 25 válogatott meccsen 25 győztes meccs van mögöttem.

A jugoszláv utódállamok kosárlabdacsapatai szép eredményeket értek el az elmúlt bő három évtizedben. Mivel jobbak ők, mint Európa más államai a térségben?

Azt gondolom, hogy a legfontosabb tényező, hogy remek edzők dolgoznak ezekben az országokban. Ranko Zeravicsa edző szellemi alapjaira támaszkodva a később felnövő edzőgeneráció folytatni tudta azt a munkát, amit Zeravicsa megalapozott Jugoszláviában. Svetislav Pešić vagy Zeljko Obradovic egészen kiváló szakember, akikkel nagyon sok címet nyert a válogatott. Utóbbiról kevesen tudják, hogy csak a mérkőzéseken vállalt szerepet a kispad mellett, az edzéseket nem ő vezette. Én is hasonló munkakörben tevékenykedem a Sopron csapatánál.

Másrészt, akkoriban huszonhárommillió ember élt Jugoszláviában, és ez nagy merítési lehetőséget kínált. Akkoriban a nemzetközi kupákban szereplő csapatokban csak két külföldi játékos lehetett, ez nagy előnyt jelentett egy jugoszláv csapatnak, hiszen ezek az együttesek többféle nemzetiségű játékosokkal állhattak ki.

A Balkánról érkezett játékosok manapság mivel vannak előnyben a kosárlabdapályákon?

A játékosok karaktere miatt. Az egykori Jugoszláviában sokféle nemzet keveredett (macedónok, szerbek, horvátok), és közel ötmillió házasság köttetett meg különféle nemzetiségek között. Ez sokféle nemzeti karaktert hordozott magában, ami egy nagyobb tudásbázist is biztosított a kosárlabdában is. Az én véleményem szerint a legfontosabb kérdés a kosárlabdában a kiválasztás. Nem az a fő, hogy most épp fiatalon ki a jó játékos, hanem hogy kiből lesz igazán kiváló kosárlabdázó. Nagyon fontos, hogy hány lépcsőfokot kell megtennie az adott játékosnak, mire felépítik őt. Egy edzőnek is rengeteget kell tanulnia egy ilyen progresszív folyamat alatt. Sajnos, mostanság azt látom, hogy Szerbiában egyre kevesebb jó edző van, mivel sokan külföldre mennek dolgozni. Ennek főleg gazdasági okai vannak.

Öt évig dolgoztam Oroszországban, és több, számomra ismeretlen szerb edzővel találkoztam. Sok edzőt ismerek odahaza, de őket nem ismertem.És megkérdeztem magamtól: Ha én nem ismerem őket, akkor ki maradt otthon Szerbiában, hogy edzőként dolgozzon a hazai csapatoknál? Ezt nagy problémának vélem.

Fotó:Hirling Bálint Origo

Azt is szokták mondani, hogy egy komplett kosárlabdázó igazi fegyvere a kivételes játékintelligencia. Valóban így van ez?

Ha a tehetségről beszélünk egy játékos esetében, mindig arra gondolunk, hogy ki tud zsákolni, passzolni, labdát vezetni, stb. Azt gondolom, hogy ezek csak részei a tehetséges játékos profiljának. Az igazi tehetség az, ahogy a meccsen hoz jó döntéseket egy kosárlabdázó, és az pedig fejben dől el. Jó példa erre Dejan Bodiroga, aki nem volt túl gyors, nem ugrott nagyot, a dobása is igen szolidnak volt mondható.

De fejben kiváló kosaras volt. Vagy nézhetjük az oroszok részéről Andrej Kirilenkót, aki számomra egy topjátékos volt, főleg a karaktere miatt. Ez a tehetség.

2002-ben valóban Szerbia és Montenegró volt a legjobb kosárlabdacsapat a világon?

Igen. Ekkor a kosárlabda-szövetségnek dolgoztam, és az ifjúsági csapatokkal foglalkoztam. A 2002-es indianapolisi világbajnokság előtt segédedzőnek neveztek ki a válogatottnál. Az előtte megrendezett junior Európa-bajnokságot megnyertük az oroszokkal szemben.

A felnőtt csapatnál volt pár változás (Željko Rebrača kikerült a keretből); ekkor hirtelen megváltozott az atmoszféra a csapat körül. A vezetőedző Svetislav Pešić azonban magabiztos volt, és az ő szavaival élve egy nagy tornára nem a legjobb játékosokkal kell menned, hanem a legjobb csapattal. A felkészülési időszakot néhány sérülés hátráltatta. Ausztrália, Törökország és Oroszország ellen játszottunk egy felkészülési tornát Belgrádban, ahol háromszor kikaptunk. Ezt követően Németországban is játszottunk pár felkészülési meccset. Már csak 2-3 hét volt a világbajnokságig. Nem volt ez könnyű időszak.

Az Amerikai Egyesült Államok ellen 81-78-ra megnyert negyeddöntő volt a legnehezebb meccs a vb-n?

Egyértelműen. Ha azt elveszíted, akkor mindegy, mit játszottál korábban, mehetsz haza. Szerencsére meccsről meccsre jobbak lettünk a tornán. Az amerikaiak ellen Bodiroga volt a legjobb dobónk, holott ő igazi csapatjátékos. Őt nem az egyéni érdemek, csak a csapat sikere érdekelte. Ha a csapat nyer, akkor ő is elégedett volt. Ki kell emelnem még a centert, Vlade Divacot. Ő és Predrag Sztojakovics az NBA-ben is félelem nélkül játszott. A válogatott tagjai nem csodálták az amerikai játékosokat, és ebből erőt merítettetek a meccsen. Divac az első félidőben 16 pontot és 8 pattanót szerzett, és ez a legjobb meccse volt. A másodikban nem szerzett pontot, de az elsőben nyújtott teljesítménye lendületet adott nekünk. A döntőben Bodiroga csak 8 kísérletet vállalt a hárompontos vonalról, de 5 triplát dobott be Argentína ellen. A finálé előtt a többi meccsen összesen volt három kísérlete. Emlékszem, hogy hat ponttal vezetett Argentína két perccel a döntő vége előtt. Az edzőnk, Pesic mondott valamit a kispadon, Bodiroga pedig azt kiabálta: Gyerünk, megnyerjük! Ez a mi meccsünk! Nagyon magabiztos volt, és jöttek a triplák. Remek élmény volt, és kiválasztottnak éreztem magam, hogy a jugoszláv csapat stábtagja lehettem.

Korábban foglalkozott már női játékosokkal az edzői pályafutása során?

A Crvena zvezdánál két szezonban foglalkoztam a női csapattal, és egy hónapot dolgoztam a szerb női válogatottal is. 2007 és 2010 között Székely Norbert vezetőedző mellett voltam a Sopron csapatánál. Sokan azt mondják, hogy segédedző vagyok, de ez nem igaz. Én egy mentor, egy coach vagyok, aki a mérkőzéseken segíti a vezetőedzőt. Amikor a Sopron spanyol edzője, Roberto Iniguez két Final Four-szereplés után távozott, Török Zoltán ügyvezető igazgató idehívott, hogy legyek az edzői stáb tagja. Akkoriban nem volt állásom, és engedtem a felkérésnek.

Az elején nem volt egyszerű, mert nem ismertem még Gáspár Dávidot, és a másodedző Laczka Miklóst sem. Lépésről lépésre fejlődtünk, és elégedettek lehetünk, ahol most tart a Sopron, mivel a csapat az egyik legmagasabb nívót képviseli a női kosárlabdacsapatok között Európában. Azért vagyok itt, hogy segítsek az edzőknek és a játékosoknak is. A Sopron Akadémiájáról hoztam át 3-5 tehetséges játékost a felnőtt csapathoz, és heti 2-3 alkalommal egyéni edzéseket is tartok nekik.

Miben kell még fejlődniük a magyar játékosoknak, hogy versenyképesebbek legyenek?

Sok fiatal tehetséget látok a magyar bajnokságban a nőknél. A leggyakoribb probléma, hogy a játékosok egyéni edzéseket nem szoktak csinálni, nem fektetnek elég hangsúlyt a technikai alapok, a dobás, a passzkészségek fejlesztésére. A hivatalos csapatedzésen erre nincs idő, hogy ezt gyakorolják, mindezeket saját maguknak kellene elvégezniük.Senki nem válik kivételesen jó kosárlabdázóvá, ha csak azt teszi meg, amit a csapatedzéseken elvárnak tőle. A fiatalabbaknak edzés előtt vagy után le kellene jönniük a terembe, és gyakorolni, mivel ők egyébként is kevesebb játékpercet töltenek a pályán, főleg az európai kupameccseken. A másik nagy különbség az edzésmunkához való hozzáállás (work ethic) az egykori jugoszláv játékosokhoz mérve.

Amikor Jelena Milovanovics megérkezett Sopronba, végig az edzőteremben volt az edzések között. Ha nem mondod, hogy „gyere le edzeni”, akkor senki nem fog jönni magától. Sajnos Szerbiában is egyre gyakrabban előfordulnak ezek a dolgok. Másrészt ennek az egyéni edzésmunkának nemcsak rövid időszakokra kell vonatkoznia, hanem hosszabb távra is, mert az edző ekkor látja a fejlődést. Ez igaz a dobásra, a védekezésre, a lábmunkára is.

Fotó: Hirling Bálint – Origo

Önnek egyébként van kedvenc játékosa?

A női játékosoknál Határ Bernadettben nagy lehetőségeket vélek felfedezni. Az ő játéka óriásit fejlődhet még a következő időszakban, ő az egyik legjobb center Európában. Támadásban és védekezésben is megbízhatóan teljesít, de még nem komplett játékos. Azt gondolom, hogy ő még nem tudja, mennyi mindenre lehet képes, és nincs tisztában azzal, hogy hol vannak az igazi határai a játékának.

Akár férfiról vagy nőről beszélünk, egy kétméteres játékosnak mindig kell idő, hogy kiteljesedjen.

Kosárlabdaedzőként mit tart a legnagyobb sikerének?

Ha azt nézem, hogy az egyik kosárlabdázóm szeptemberben egy adott szinten játszott, és áprilisban még jobbá tudott válni, ezt én már sikernek érzem. Természetesen ugyanez igaz egy csapatra is. Másrészről a legjobb európai játékosokkal dolgozhattam, és a legnagyobb dicséret számomra mindig az volt, hogy ha azt mondták nekem: Stevan, a te edzőséged alatt életem legjobb meccsét játszottam.Jó szívvel emlékezem vissza ebből a szempontból Báder Mártonra, Omar Cookra vagy Marcus Williamsre. A magyar női és férfi kosárlabdázók előtt nagy lehetőségek állnak. De hogy azt hogyan és miképp érik el, az leginkább csak rajtuk múlik.

Hozzászólások

Szólj hozzá!

Kérlek regisztrálj / jelentkezz be a hozzászóláshoz

Legfrissebb

Hírek

Facebook

Hirdetés