Kamarás György: Két külföldinél nem engednék többet egyetlen klubban sem

Újságírói pályafutásom során nem először találkozom olyan sportemberrel, aki éppen csak lemaradt annak idején egy kerek jubileumról. Ez esetben például a Budapesti Honvéd egyik kosaras kiválóságáról, Kamarás Györgyről lehet elmondani a fentieket. Ő ugyanis 148 válogatottbeli szereplésig jutott, ott viszont megállt. Így maradt az egyszerűbb változat, a „csak” 148 válogatottság, amely tény egyébként egyáltalán nem izgatja a házigazdát. Mindjárt egy régi játékostárs került szóba, akinek az ajándékában, egy sötétkék, minőségi pólóban domborított. A Hunbasket interjúja.

(X) Fogadj a Premier League legjobb mérkőzéseire kockázatmentesen 20 000 forintig!

– Igen, eltalálta, ez az Angliában élő dr. Németh László (Grün) ajándéka – válaszolt rákérdezésemre -, akivel annak idején együtt játszottunk a TF-ben, és azóta is tartjuk a baráti kapcsolatot. Van egy stabil baráti mag, 6-8 játékos, amelynek tagjai amikor csak lehet, találkozunk. Legutóbb két évvel előbb Gellér Sanyi szervezésében, valahol Zala megyében futottunk össze, „Grün” is rendszeresen eljön, ha egy módja van rá. Gellér Sanyi, Losonczy Árpi, Kiss Tamás, Heinrich Robi, Légrádi Zsolt, Szűcs Józsi, jómagam és esetleg még egy-két emberünk mindig odatalál.

– Már az eddig elmondottakból is kiderült, hogy két csapat mindenképpen fontos szerepet töltött be az életében: a TF és a Budapesti Honvéd.

– Így igaz, de azért voltak előzményei is a történéseknek. A mi családunk ugyanis miskolci volt, édesapám oktatott a Testnevelési Főiskolán. Amikor engem felvettek a TF-re, egy szerény NB II-es csapatuk volt, ahol azután Bánki Feri bácsi irányításával, az érkezettek sikeres játékával két év alatt felkerültünk az élvonalba. Pálinkás Joci, Mészáros Lajoska, Varga Matyi, a Grün és mások is ott játszottak – szóval jó csapatunk volt. 1976-ban végeztem a TF-en. Érdekesség, hogy én már előbb elköteleztem magamat a BSE felé, de szinte az utolsó napokban kiderült, hogy a Honvéd engem akart. Az egész ügyletet a felejthetetlen „Simi”, Simon János bonyolította. Az ő dolga volt a BSE „megvigasztalása” is…

– Így lett a BSE helyett a Honvéd a nyerő.

– Nagyon érdekes alaphelyzet volt, mivel a Honvéd korábbi törzsgárdájából mindössze hárman maradtak: Gellér Sanyi, Losonczy Árpi és Gyurasits Pisti. Recska Laci és én érkeztünk. Egyidejűleg az ifiktől felkerült Farkas Attila, Kiss Tamás, Helembai Feri és Szigeti Tamás. A KSI-ből jött Márton Gabival lett tizenegy felnőtt játékosunk. Ez egy olyan erős keret volt, hogy ettől kezdve az én ott töltött kilenc évem során valamennyi bajnokságot megnyertük.

– Ebben a sikersorozatban a játékosok jó teljesítménye mellett az edzőknek is jól kellett dolgozniuk. Érdekelne, milyen tapasztalatokat szerzett azokról a szakemberekről, akiknek a keze alatt megfordult?

– Ahányan voltak, annyiféle hatást tettek rám. A legmélyebb benyomásokat az apám okozta, tette, aki egyébként a sportágban elsőként kapta meg a mesteredzői címet. Miután a DVTK-ból már felnőtt NB I-es játékosként a TF-re kerültem, jött a Bánki Feri bácsi. Ő egy roppant jó pedagógus volt, sokat tanultam tőle, de leginkább emberi tulajdonságaival tűnt ki. Utána Ránky Mátyás következett, aki az utóbbi évtizedek elméletileg legtöbbet tudó szakembere. Simon János óriási fej volt, nagyon szerettük őt. Az edzéseket Gellér Sanyi vezette, Simi leginkább csak meccselt. Tőle az útbaigazításkor mindig ugyanazt kaptuk: „haljatok meg értem a pályán”. Ez volt a legjobb két évem a Honvédban, de ezután a szövetség letiltotta a játékosedzőséget. Jött Mészáros Lajoska, nyertünk neki két-két bajnokságot, illetve kupát, így került a válogatott élére. Bár nemzetközi mércével mérve is erős csapatunk volt, a csoportunkból soha nem juthattunk tovább, mert olyan volt a sorsolási szisztéma, amely a legnagyobb neveket védte. A nyugatiaknál már bevett dolog volt az amerikaiak vendégjátéka, nekünk pedig itthon még az oroszok leigazolását sem engedélyezték.

– Nyilván vannak mérkőzések, amelyekre ma is szívesen gondol vissza?

– Hát persze! Luzernben például az olimpiai selejtezőt egy rendkívül elegáns, de félig nyitott csarnokban játszottuk októberben, így ott a tömény reszketés volt a jellemző. Szalonikiben, egy Eb-selejtezőn pedig a törökök hárompontos győzelme miatt maradtunk le az Eb-ről. Akkor már a nyugodt, kiegyensúlyozott Zsíros Tibor volt az edzőnk, akit nagyon szerettem.

– 1985-ben vonult vissza, mihez kezdett?

– Ma már azt mondom, korán hagytam abba, mert 33 évesen még nagyon jól ment a játék, bennem volt még néhány sikeres szezon. A befejezés után a tanításról hallani sem akartam, az edzőség nem vonzott. Szerencsére akkor már volt egy papír-írószer boltunk Cinkotán és volt egy butikunk a Rákóczi úton. Elmondhatom, hogy az átlagemberek fizetésének a két-háromszorosát kerestük, és ebből kiindulva lehetett gyarapítanunk a megtakarításainkat. Ezt a két üzletet vittük a kilencvenes évek elejéig. Ekkor Mészáros Lajoska maga mellé hívott edzőnek, ezzel eltelt újabb két esztendő. A Tungsrammal volt fúzió is két évig tartott, majd Sopronban vállaltam két évre edzőséget, végül Nyíregyházán három évre futotta. Ekkor a lányunk iskolája miatt visszajöttünk Budapestre. Az újabb fordulat éve 2000 volt, ekkor egy sörözőt és egy kaszinót is kinyitottunk Pesterzsébeten. Utóbbit 2014-ben két nap alatt kellett bezárnunk. Amikor nyugdíjas lettem, megtalált Kiss Lenke, és edzőnek hívott a saját maga alapította Kiss Lenke Kosárlabda Akadémiára, ami egy szerencsés döntés volt. Öt éve álltam ott csatasorba, a legkisebbekkel kezdtem, most éppen a juniorokkal, a 2004/2005-ös születésű fiúkkal foglalkozom. A Kiss Lenke Akadémia elsődleges célja olyan játékosok kinevelése, akik felnőve érdemi utánpótlást jelenthetnek az élvonalbeli hazai szakosztályoknak. Akik pedig nem lesznek igazán jó játékosok, azok is számos módon kötődhetnek a sportághoz. Sajnos, ma már tényleg más világ van, a fiatalok sokkal kevésbé lelkesednek a sportsikerek eléréséért.

– Jelen időben hogyan látja a kosárlabdázás helyzetét?

– Alapvetően elhibázottnak tartom, hogy mennyi külföldi játszhat egy-egy csapatban. Ezek a “fiataloknak pályán kell lenniük ennyit vagy annyit”, nem komoly döntések. Két külföldinél nem engednék többet egyetlen klubban sem, mert akkor reális perspektívák lennének a felfelé törekvő fiatalok előtt a csapatba kerülést illetően. A Szombathelynek csak gratulálni tudok éppen ezért az elhatározásért, mely szerint csak két külföldit foglalkoztatnak! Ez lenne a válogatottnak is az érdeke: minél több játéklehetőséget adni a hazai fiataloknak, mert csak meccsterheléssel tudnának igazán kifejlődni.

– Csak a kosárlabda érdekli?

– Én mindenevő vagyok! Az olimpián szinte minden versenyt végig néztem, amit közvetítettek, az íjászattól a vadvízi kajakozásig bezárólag. A labdajátékokat különösen kedvelem, közöttük a jó focit is! Azért szerettem különösen a TF-re járni, mert ott a legkülönfélébb sportággal megismerkedhettem olyan tanárokon keresztül, amilyenek aligha lesznek még! Csak egyetlen sportág nem tud igazán lekötni: ez pedig a vízilabda. Nem tudom ugyanis követni, hogy mi történik a vízszint alatt. Másrészt pedig meggyőződésem, hogy a bírók azt fújnak, amit akarnak, ezzel pedig én nem értek egyet. Nem látom, hogy ez vagy az a szituáció miért éppen „kontrafalt”? Talán a röplabdát külön is megemlíteném, mert ezt a csodálatos sportágat csak egészen magasszintű játék esetén lehet élvezni. Akkor viszont nagyon!

Jocha Károly