Flasár Zalán: Minden területen érzem, hogy van még hova fejlődnöm

– Először is gratulálunk a válogatottbeli bemutatkozásodhoz! Már eltelt néhány hét azóta – hogyan gondolsz vissza erre az időszakra?

Őszintén szólva már akkor is hatalmas megtiszteltetés volt, amikor behívtak, de most, hogy eltelt egy kis idő, talán még jobban átérzem ennek a jelentőségét. Ez már a második válogatott táborom volt, de most az első mérkőzésemen is pályára léphettem, ami óriási élmény.

Ez az egész egy teljesen új szintet nyitott meg számomra. Olyan játékosokkal edzhettem és játszhattam együtt, akik nagyon magas szintet képviselnek. Ugyanakkor ez egyfajta iránymutatás is: látom, mennyi munka és erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki idáig eljusson. És ami talán a legfontosabb: azt is megmutatta, hogy ez nem lehetetlen.

– Habár még mindig csak 18 éves vagy, sok lépcsőfok vezetett ide, amíg elértél erre a szintre. Mesélnél az első élményeidről, ami a kosárlabdához köthetőek?

Egészen fiatalon, már óvodásként elkezdtem kosárlabdázni. Van egy bátyám, aki jelenleg Debrecenben játszik, ő volt az, aki először elindult ezen az úton – én egy évvel később követtem. Őszintén megvallva már nem emlékszem pontosan, mi fogott meg benne ennyire, de az biztos, hogy nagyon hamar a mindennapjaim részévé vált. Ma már gyakorlatilag minden a kosárlabda köré épül az életemben.

A Soproni Tigriseknél kezdtem, ahol több évet is eltöltöttem egy nagyon jó közösségben. Sok akkori csapattársammal a mai napig tartom a kapcsolatot, és valódi barátságok alakultak ki.

Később a Sportiskolába kerültem, ami már egy magasabb szintet jelentett számomra a fejlődés szempontjából. Ott is voltak ismerősök, így könnyebb volt a beilleszkedés. Az első években Bali Ádámnál edzettem, majd később Misa Popadicsnál, aki főleg fizikálisan és az alapok terén adott sokat. Utána Carlos Vallejónál dolgoztam, aki inkább a játék olvasásában és a kosárlabda megértésében segített rengeteget.

Úgy érzem, szerencsés voltam, hogy többféle kosárlabda-kultúrát is megismerhettem: a magyar alapoktól a balkáni stíluson át egészen a spanyol szemléletig. Ez rengeteget adott a fejlődésemhez.

– Feltételezem, hogy jó pár kellemes emléket őrzöl a Sportiskolás éveidből. Egyet ki tudnál emelni, ami máig maradandó a számodra?

Az egyik legkedvesebb emlékem egy U14-es döntőhöz kötődik, amit Budapesten rendeztek. Bronzérmesek lettünk, ráadásul nagy hátrányból tudtunk visszajönni, ami önmagában is különleges élmény volt.

De ami igazán megmaradt, az az, hogy a mérkőzés előtt meglátogatott minket Tőrös Balázs „Bazska”. Akkor mindenki csak bámulta, rajongóként tekintett rá – közös képeket készítettünk, beszélgettünk, óriási élmény volt.

Néhány évvel később pedig egy díjátadón, amikor az év U19-es játékosának választottak, újra találkoztunk. Akkor már teljesen más helyzetben voltam: nem kisgyerekként néztem fel rá, hanem egy sokkal közvetlenebb közegben beszélgettünk. Ez számomra erős visszajelzés volt arról, hogy jó úton haladok.

– Testvéreddel is megannyi közös élmény köt össze titeket a pályán és azon kívül. Mekkora szerepet játszott a fejlődésedben, illetve milyen kapcsolatot ápoltok manapság?

Két év van köztünk, és a korai években sokat játszottunk együtt. Ez számomra sosem volt hátrány. Persze volt olyan időszak, amikor úgy éreztem, kicsit az árnyékában vagyok, főleg mert fiatalabb voltam.  Összességében inkább iránymutató szerepe volt. Mindig láttam rajta keresztül, hogy miben kell még fejlődnöm, és ez motivált.

A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk. Igyekszünk minél többet beszélni, és amikor csak lehet, találkozunk is. Az, hogy mindketten a kosárlabdának élünk, még inkább összeköt minket.

– Visszatérve a karrierutadra, egyre meghatározóbb szerepet kapsz az SKC-ban, de természetesen ez egy folyamat része. Amikor bemutatkoztál, mi volt a legszembetűnőbb különbség az utolsó utánpótlás éved és az első felnőtt szezonod között?

Az elején egyáltalán nem volt egyszerű. Amikor bekerültem a felnőttek közé, szinte minden meccsen éreztem, hogy célpont vagyok.

Ahogy felmentem a pályára, az ellenfél azonnal reagált. Rögtön engem támadtak, és folyamatosan olyan figurákat hívtak, hogy egy az egyben kellett megoldanom a helyzeteket nálam jóval erősebb, fizikálisabb játékosok ellen – főleg a palánk alatt.

Ez eleinte nehéz volt, mert bennem volt a kérdés, hogy „ezt hogyan fogom megoldani”, amikor fizikálisan még nem tartok ott. Idővel viszont a tapasztalat és a fejlődés segített, és egyre komfortosabban éreztem magam ezen a szinten.

– Az idei szezonra fókuszálva milyen célokkal mentél neki egyénileg, illetve a csapatot is figyelembe véve?

Nem határoztam meg konkrét számokhoz kötött célokat a szezon elején. Inkább az a hozzáállásom, hogy minden csapat verhető, és ezt a mentalitást próbálom minden meccsen képviselni. Ez segít abban, hogy folyamatosan fejlődjek, és napról napra egy kicsit jobb legyek.

– A meghatározóbb szereped egyben válogatott meghívót is ért. Korábbi interjúkban kitértél már a bemutatkozásodra, csupán arra kérdeznék rá, hogy mi járt a fejedben közvetlenül a válogatott bemutatkozás előtt Le Mans-ban?

A hotelszobában volt bennem egyfajta feszültség – nem félelem, inkább egy kis tartás attól, hogy mi vár rám. Eléggé pörgött az agyam, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mit kell majd csinálnom. Az is ott volt bennem, hogy velem szemben euroligás játékosok állnak – és nem csak egy, hanem gyakorlatilag az egész pályán ilyen szintű játékosok voltak.

Amikor már a pályán voltam, a melegítésnél ez lecsillapodott. Inkább az volt bennem, hogy ez egy új helyzet. Miután pedig közeledett a vége, és láttam, hogy akár engem is beküldhetnek, már csak arra gondoltam: lehet, hogy most jön az a pillanat.

– Meg is ragadtad a pillanatot, hiszen egy látványos zsákolással tetted le a névjegyedet. Így, hogy átestél a tűzkeresztségen, a mérkőzés után megtaláltak a társak valamilyen beavatással?

Komoly beavatás szerencsére nem volt, de a bemutatkozás után a srácok egyből megtaláltak. A meccs után mondták, hogy akkor az esti számlát nekem kéne rendezni. Erre csak annyit mondtam, hogy „srácok, Franciaországban vagyunk, ez nem lesz olcsó”… nyilván csak húzták az agyamat. Jó hangulatú volt az egész, és segített abban, hogy még jobban beilleszkedjek.

– Miután megméretted magadat a nemzetközi színtéren is, mit gondolsz, miben kellene a legtöbbet fejlődnöd majd a jövőben?

Minden területen érzem, hogy van még hova fejlődnöm. Fizikálisan mindenképpen erősödnöm kell, mert ezen a szinten ez alap, és már most is látszik, mennyit számít.

Emellett a dobás az, amin szeretnék még sokat javítani, hogy stabilabb és megbízhatóbb legyek. A célom az, hogy kiegyensúlyozottabb játékossá váljak, és csökkentsem a hullámzásokat a teljesítményemben.

– Végezetül mit üzennél azoknak a Sportiskolásoknak, akik hasonló utat szeretnének bejárni, mint amit te éppen jársz?

Azt, hogy élvezzék, amit csinálnak. Ha valakinél ez nincs meg, vagy elveszik, akkor hosszú távon nagyon nehéz lesz fejlődni. A munka természetesen elengedhetetlen, de nem szabad, hogy csak szenvedés legyen. Ha élvezed, amit csinálsz, sokkal könnyebb beletenni azt az energiát, ami szükséges.

A másik, hogy ne ijedjenek meg a következő szinttől. Ha jön egy lehetőség, bele kell állni. És ami még fontos: lépésről lépésre kell haladni!

Forrás: https://sopronisportiskola.hu/