Ferencz Csaba: A szurkolóknak nem tudok elég hálás lenni azért, amit kaptam tőlük ezalatt a 25 év alatt

Ferencz Csaba 25 szezon után szögre akasztotta a kosárcipőt. Az Egis Körmend legendája 828 mérkőzésen viselte a csapat mezét, az MTE 50 élvonalbeli szezonjának a felén pályára lépett. Az NKA Universitas Pécs elleni mérkőzésen lezárult egy korszak: véget ért Fepu illusztris pályafutása. Ennek apropóján beszélgettünk vele karrierjéről, emlékeiről és a búcsú pillanatairól.

Gratulálok a fantasztikus pályafutásodhoz! Kezdjünk a legfrissebb élményeddel, az NKA elleni mérkőzésen dobott hatodik – karriered utolsó – tripláját követően megtörtént a csere, ami az utolsó volt számodra. Mi játszódott le benned, amikor ténylegesen elérkezett az utolsó pillanat?

Egy érzelmi hullámvasút volt az utolsó egy hónap, ami azzal kezdődött, hogy lemaradtunk a rájátszásról – amit nagyon szerettünk volna elérni. Jött a playout és a végleges döntés, hogy nincs tovább. Attól a naptól fogva mindennap felmerült bennem, hogy milyen érzések kavarognak majd bennem az utolsó mérkőzésemen, rengetegszer átpörgettem magamban az elmúlt 25 évet és a karrieremet.

Voltak szép és kevésbé felemelő pillanatok, mindent elraktároztam magamban. Jött tehát a Pécs elleni meccs, fejben készültem rá eléggé régóta, egy jó teljesítménnyel akartam búcsúzni, mindent kiadva magamból, ebben pedig mindenki partner volt és sikerült is.

Amikor bedobtam az utolsó hármast és jött a csere, az egy olyan pillanat volt számomra, ami örökre beleivódott a fejembe, furcsa érzés volt, amikor tudtam, itt a vége. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.

Mi 2023 nyarán beszélgettünk először, akkor azt mondtad nekem az évértékelőben, hogy jön az utolsó tánc. Ebből lett még három szezon és 101 mérkőzés, mi volt az, ami tovább hajtott az elmúlt idényekben és miért döntöttél úgy, hogy eljött az idő a visszavonulásra – mindamellett, hogy van valami tökéletes abban, hogy Körmend 50, Fepu 25?

A 2022-23-as szezonban jól szerepeltünk, harmadikak lettünk, úgy éreztem, hogy van bennem még egy év. Jött a következő, ami rettenetesen sikerült, majdnem kiestünk az A csoportból, akkor meg azt mondtam, hogy így biztosan nem akarok visszavonulni. Tavaly aztán elképesztően jól sikerült, hatodikak lettünk a bajnokságban, a kupában pedig másodikak, nyáron aztán eldöntöttem, hogy ez tényleg az utolsó.

Ez már érlelődött bennem aztán a szezon során, nehéz évünk volt, december környékén már biztos voltam benne, hogy eljött az idő. Korábban nagyon szerettem volna, hogy a kislányom legalább egyszer lásson a pályán, hogy legyen emléke arról, hogy apa ki is volt valójában. Ez sajnos nem sikerült annak ellenére sem, hogy mindent megtettem érte, az elmúlt években viszont óriási motivációt jelentett, hogy talán a következő lesz az az idény, ahol ez megvalósul.

Térjünk vissza a kezdetekhez. Ha jól tudom, nem volt mindig kőbevésett, hogy kosárlabdázó leszel. Korábbi interjúidban viszont elárultad azt is, hogy amikor már eldőlt, hogy ez lesz a te sportod, hamar mondtad mindenkinek, ha nagy leszel, profi leszel. Hogyan alakult ez az egész helyzet, mikor vált számodra realitássá, hogy tényleg ez a te utad?

Nagyon kicsi voltam, amikor édesapám elvitt az első meccsemre, ott nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a játék és a hangulat, ami a csarnokban volt, mondhatjuk azt is, hogy azonnal beleszerettem a közegbe. Nem sokkal később megkaptam az első kosárlabdámat, azonnal elkezdtem dobálni és látszott, hogy van hozzá érzékem, de foglalkoztam a focival és az atlétikával is. Ha emlékezetem nem csal, negyedikes lehettem akkor, amikor igazán beleástam magam a kosárlabdába, körvonalazódott bennem, hogy ezt szeretném csinálni.

Nekem álmom volt, hogy kosaras legyek, ennek alárendeltem mindent. Nagyon fókuszáltam arra, hogy minél jobb legyek, fejlődjek. Télen kesztyűben, hóban dobáltam a Palace nevű – akkor még létező – kosárpályán. Gyakorlatilag non-stop kosárlabdáztam, edzések előtt, után, nyáron lenn a Rábán, a városban a pályákon. Szerintem ez nagyon sokat számított.

Az igazi áttörés szerintem a junior bajnoki döntő volt, amikor megvertük a Sopront – épp itt Körmenden, majd címet védtünk veretlenül, Patonay Imre vezetésével. Ez jelentette azt a fordulópontot az én szempontomból, akkor kezdtem először elhinni, hogy az álmom valósággá válhat. Már a felnőtt csapattal edzettem, majd szépen Sabáli Balázsnak és Zsebe Ferencnek köszönhetően egyre nőtt a szerepem.

Ha már felhoztad Zsebe Ferencet. Ő pályára lépett az első mérkőzéseden csapattársadként Debrecenben. Igaz az, hogy neked nincs semmi emléked a debütálásról?

Egyébként tényleg nincs /nevet/. Szerintem ott annyira izgultam, hogy ki is ment a fejemből maga a mérkőzés, csak maga az időpont ragadt meg 2001 októberéből.

Nagyon erős időszaka volt ez a Körmendnek. A debütálásod évében ezüstérmes lett a csapat, egy évvel később pedig bajnok, te pedig játszottál is a Kaposvár ellen a finálé egyik mérkőzésén. Hogy emlékszel vissza erre a hatalmas sikerre?

Az első meccs végén valóban kaptam öt percet, ami óriási élmény volt számomra, ahogy végigmenni azon az úton a csapattal, ami a bajnoki címhez vezetett. Isti hazajött Olaszországból és olyan lendületet adott mindenkinek, ami kitartott az év végéig. Az ünneplés utána leírhatatlan volt, aminek óriási élmény volt a részese lenni.

Később pedig szép fokozatosan növekedett a szerepem.

Beszéljünk is erről, átalakult az évek alatt a csapat kerete, Isti, Trummer Rudi is távozott, a fiataloknak pedig megnyílt a lehetőség a bizonyításra. Egy ötödik és egy kilencedik helyet követően a következő hat szezonból ötször dobogón végeztetek. Ha minden igaz számodra ebből a korszakból származik a legemlékezetesebb mérkőzésed, a 2007-es bajnoki elődöntő ötödik mérkőzése a Falco ellen. Egyrészt rengeteg nagy csatát éltél meg, mi az, ami ezt mindegyik felé helyezi? Illetve van-e hiányérzeted annak kapcsán, hogy ebben az időszakban a bajnoki cím nem jött össze?

Természetesen volt ilyen szezon bőven, amikor ha valamivel szerencsésebbek vagyunk, még fényesebb lehetett volna az érem. A 2006/07-es rájátszás több szempontból emlékezetes számomra, mert ezer sebből véreztünk. Négy hónapja nem kaptak a játékosok fizetést, csőd szélén állt a klub, a légiósok nagy része komoly sérülésekkel bajlódott, a magyar mag pedig szinte kizárólag körmendi srácokból állt.

Megbeszéltük a fiúkkal, hogy bármi történik, mi tisztességgel végigcsináljuk ezt a szezont. A nyolc között az Albával kerültünk össze, ötmeccses párharccal mentünk tovább, az is már hatalmas bravúr volt. Utána jött a Falco, ott már a csapat fele hiányzott, az ellenfélben pedig olyan játékosok voltak, mint Kálmán Laci, Fraser, Wiley, Pankár Tibi, Váradi Kornél vagy Szabó Zsolti, tehát nagyon erős keretük volt és esélyesnek számítottak.

Ennek ellenére sikerült meccseket nyerni, 2-2 volt az állás a körmendi, mindent eldöntő találkozó előtt. Emlékszem, Vavra Petivel a meccs előtt elmentünk a Kónya nevezetű egységbe és ott voltak a szurkolók. Nagyon szépen megkértük őket, hogy pokoli hangulatot csináljanak a csarnokban, amivel benyomnak minket a döntőbe. Ezt a szurkolók megfogadták, hiszen olyan atmoszférát teremtettek, melyet azóta sem éltem át, még az ülőszektorban is végig állták a nézők a meccset.

Emlékezetes csatában megvertük a Falcót, Körmenden pedig igazi fieszta kezdődött – mintha megnyertük volna a bajnokságot. Az emberek ellepték az utcákat, futkoztak a kocsik tetején, még elmondani is nehéz, hogy mit éltünk át.

A döntőben aztán az Olajbányász következett, az első szolnoki meccsen pedig úgy játszottunk egylabdás találkozót, hogy szinte nem is volt cserénk. Számomra ez egy igazi hőskor volt, talán ezért hagyott bennem ilyen mély nyomot.

Ez nagyjából egybeesik a válogatott időszakod kezdetével. 2005-ben feljutottatok az U20-as B divíziós Eb-n az A-ba, nem sokkal később pedig Meszlényi Róbert behívott a felnőttekhez is. Rengeteg magasságot és mélységet éltél meg a nemzeti csapattal, mit jelentett számodra a címeres mezt viselni?

Szerintem minden játékosnak ez a célja, hogy hazáját a legmagasabb szinten képviselhesse. Óriási büszkeség és megtiszteltetés, ha a címeres mezt magára húzhatja valaki. Óriási siker volt a 2005-ös feljutás az A csoportba, sajnos kiöregedtünk, mi nem mehettünk a tényleges Európa-bajnokságra. Onnan egyenes út vezetett párunknak a felnőtt válogatott keretébe, ott már bemutatkozhattunk edzőmeccseken.

Sztojan Ivkovics lett a szövetségi kapitány, nála már sokkal nagyobb szerepet és lényegesen több lehetőséget kaptam, amiért nagyon hálás vagyok neki, nem felejtem ezt sem soha. Nagy tapasztalatszerzés és egy komoly lökés volt a karrierem során.

Miután lemondott, jött egy nagy mélyrepülés a válogatottnál, a következő időszak abszolút nem volt eredményes, én pedig két évig nem is kaptam meghívót, ami nem esett jól, ahogy az sem, hogy utána sem kaptam lehetőséget Sztojan visszatéréséig.

Ő elkezdett egy építkezést, ami eleinte nagyon nehéz volt, meg kellett szoknunk a játékrendszert, új volt minden a fél csapatnak. Elindultunk egy rögös úton, aztán hajszálon múlt, hogy kijussunk az Eb-re, ami mutatta, hogy a folyamatok jó irányba haladnak. Az Eb-selejtezőben aztán 6-0-s mérleggel végeztünk.

A brit válogatott elleni meccs kapcsán máig legendás történet – melyet Bobory Balázs kollégám rendszeresen emleget -, hogy a scouting reportjukban az szerepelt rólad: „nem shooter”. Gondolom, ezt azóta már megbánták…

Igen, az lehet…/nevet/

A 2017-es Eb élénken él minden résztvevő játékos emlékezetében, mitől volt ez ennyire különleges élmény?

Nem is tudok veled vitatkozni, ez tényleg egy hatalmas élmény volt. Az a sok munka, az a sok együtt töltött idő ott teljesedett ki, megvertük a cseheket, a románokat és továbbjutottunk a csoportból, a szerbek pedig megállítottak minket. Olyan szinten összekovácsolta azt a garnitúrát az ottani történések, hogy azt nehéz szavakkal leírni. Mintha testvérek lettünk volna. Szerintem mindegyikünknek egy gyönyörű emlék az a szakasz, ahonnan indultunk és ahová elértünk. Amit a szurkolók adtak nekünk… libabőrös lesz az ember, amikor csak beszél róla.

Muszáj belekérdeznem. Ez oka volt annak, hogy akkor a visszavonulás mellett döntöttél? Nyilván egy kerek történetet adott ki az Eb-szereplés, mégis 32 éves voltál, messze még a tényleges karriered végétől. A csúcson akartad abbahagyni?

Sztojannal sokat beszélgettünk arról, hogy mi legyen az Eb után. A fiatalok ott dörömböltek a válogatott kapuján: jött Zozó, Szili, Beni és a többiek. Mi úgy voltunk vele – én, Tóth Norbi, Wittmann Krisztián -, hogy megtettük, amit megkövetelt a haza és átadjuk a stafétabotot a fiataloknak. Aztán Sztojan mondta, hogy oké, próbáljuk meg, de szerette volna, ha a válogatott edzőtáborokban ott maradunk ennek a fiatal generációnak mentorokként.

Ebből az lett, hogy Norbi egyszer csak bekerült a keretbe, aztán Öcsi is, majd Sztojan felhívott, hogy ez így nem lesz jó: kell neki egy shooter és menjek vissza segíteni. Természetesen egyből igent mondtam, nagyon szívesen mentem akár csak edzéseken is segíteni a többieket. Ebből lett még egy újabb fejezet és nagyjából 40 válogatottság /nevet/…

És egy második Eb-részvétel, ami magyar kosárlabdázóként nem kis dolog…

Igen!

Visszatérve Körmendre, még volt két döntő, két ezüstérem és egy igazi Fepu-pillanat, egy győztes tripla a Falco ellen, ami valószínűleg minden, a karriereddel foglalkozó megemlékezésben szerepelni fog. Mesélj erről az időszakról kérlek. Amikor visszanéztem azt a dobást, egy olyan feszültség szakadt ki belőled, amit talán soha nem lehetett látni tőled…

Valóban voltak még döntőink, én mégis azt gondolom, hogy akkor voltunk legesélyesebbek az aranyéremre, amikor a Covid miatt félbeszakadt a bajnokság… Ezt azóta is nagyon bánom, mert olyan lehetőség volt akkor a kezünkben, egy olyan kerettel, ami teljesen összeállt, ami talán soha korábban, szerintem bárkit le tudtunk volna győzni. Akkor is a Falco volt persze a domináns és nem lehet azt kijelenteni, hogy 100%, hogy mi nyertük volna a döntőt, de úgy érzem, minden adott volt hozzá…

Soha nem mi voltunk az esélyesek, a Szombathelynek mindig jobb, mélyebb kerete volt, de mindig valahogy megpróbáltuk őket letaszítani a trónról.

Az ominózus dobással ötmeccsesre nyújtottuk a párharcot, viszont teljesen elfáradtunk a végére, nem bírtuk fizikálisan a párharcot. Visszatérve az általad felhozott meccsre, azt tudni kell, hogy előtte egy-két nappal kaptam a telefont, hogy elhunyt a csapat technikai vezetője, Csák Tamás, akivel nagyon jó kapcsolatban voltam és a hír annyira letaglózott, hogy napokig csak kóvályogtam az éterben.

Jött ez a meccs, ahol nem találtam a helyemet, nem ültek a dobásaim és volt egy pillanat, amikor sorozatban két dobást hibáztam, majd harmadikra eladtam a labdát, amikor megpróbáltam betörni. Ott kaptam egyfajta sokkot, az volt az a pillanat, amikor egy pillanatra lejátszódott bennem minden, hiszen szoros mérkőzést vívtunk a Falcóval.

Kép: Bálizs Zsuzsa

Azt mondtam magamnak, hogy ez így nem érhet véget, csak azért is meg kell nyernünk ezt a mérkőzést Tomiért is. Sikerült bedobnom az utolsó percekben négy hármast, köztük a mindent eldöntő győztes triplát, a mai napig azt gondolom, hogy Tomi onnan fentről besegítette a gyűrűbe a labdát, mert Keller Áki takarásában jószerint a gyűrűt is alig láttam. Az az eufória ott szakadt ki belőlem, amikor bement a kísérlet, amiről te is beszéltél.

Körmend egy kisváros. Voltak nagyon nagy magasságok és mélységed a karriered során a csapattal. Valahogy mégis van valami különleges az MTE-vel kapcsolatban. Még a rosszabb idényekből is fel tudok idézni olyan meccseket, amik megragadnak az ember emlékezetében. Idén a ZTE-t úgy vertétek, hogy egy légióssal álltatok fel. Tavaly úgy jutottak be a kupába, hogy 2 perccel a vége előtt kétszámjegyű volt a hátrányotok a Honvéd ellen, ezüstérem lett belőle. Mi az a titok, ami miatt Körmenden mindig csodák történnek?

Ahogy mondtad, ez egy csoda, ami itt van. Sok megmagyarázhatatlan eset történt a klub életében, amire nem lehet logikus választ adni. Itt  tényleg minden benne van a pakliban. Ez egy tízezres kisváros, aminek a csapata 50 éve az élvonalban szerepel, ez egy csoda. Nálunk visszafogottak a lehetőségek egy Szolnokhoz, egy Fehérvárhoz vagy egy Szombathelyhez képest, mégis képesek vagyunk jó eredményeket elérni. Ez nem a papírforma, ezekért rengeteg ember dolgozik nap mint nap, nagyon sokat. Egészen hihetetlen, hogy ez még így létezik. Természetesen ez nem lenne lehetséges a szurkolók fanatizmusa nélkül, itt mindenki segít mindenkinek. Ez Körmend!

Azt tudod hány csapattársad volt a 25 év alatt? Csak azokat vettem figyelembe, akikkel pályára léptél.Talán 200, de fogalmam sincs…

230. A legidősebb 1966-ban született, a legfiatalabb 2009-ben…

Hát ez durva…/nevet/

A kedvencem, hogy Kocsis Tamás majdnem annyiszor volt edzőt meccsen, mint csapattársad.

Mondjuk ezek tényleg elképesztő dolgok, ezeknek utána sem néztem…/nevet/

Most, hogy sokkoltalak, lezárnám azzal az interjút, hogy üzennél valamit a szurkolóknak és Wittmann Krisztiánnak – aki utolsó mohikánként megmaradt jövőre is?

Krisztiánnak annyit üzennék, hogy ő nyert…/nevet/ Nagyon jó egészséget kívánok neki és azt, hogy tartson ki a következő szezon végéig, mert elképesztő dolog, amit ő is véghez vitt! Büszke vagyok rá, hogy sokáig szobatársak voltunk a válogatottban, nem csak felnőtt szinten, de utánpótlásban is. Nagy barátok vagyunk.

A szurkolóknak nem tudok elég hálás lenni azért, amit kaptam tőlük ezalatt a 25 év alatt, bízom benne, hogy sok olyan pillanatot tudtam nekik okozni, amire örömmel gondolnak vissz. Bízom benne, hogy maradok meg az emlékezetükben, aki mindent megtett a csapatért és büszkék rám.

Annyit szeretnék kérni tőlük, hogy a jövőben bármi is történik a klub környékén, álljon az Egis Körmend bárhol a tabellán, ugyanúgy buzdítsák a jövőbeli csapatokat is, ahogy eddig is tették és legyen ott mellettünk, mert nélkülük, ezt nem érdemes csinálni!