Faragó Péter: A román bajnokság erősebb, de Magyarországon jobbak a hazai játékosok

Nem sok magyar edző dolgozik külföldön a férfi kosárlabdában – Faragó Péter a kevesek egyike, második éve irányítja a román első osztályban szereplő Marosvásárhelyi VSK (CSM Targu Mures) gárdáját. Az 1984-es születésű szakember játékosként a MAFC, a Hegyvidék, az ASE és a Vasas színeiben szerepelt az A csoportban, de megfordult Görögországban és Cipruson is. Edzői pályáját a pasarétieknél kezdte, első szezonjában rögtön országos bajnok lett a juniorokkal, aztán közel négy évig volt a piros csoportos felnőttcsapat vezetőedzője, Debrecenben szakmai igazgatóként dolgozott az Akadémián. 2022 és 2024 között az U16-os fiúválogatott szövetségi kapitánya volt, legjobb eredményét 2023-ban érte el a nemzeti csapattal, az 5. helyen végzett a 2007-es korosztállyal. Az elkerülhetetlen magyar-román párhuzamok mellett utánpótlás-válogatottaink nyári szereplése és a marosvásárhelyi klub identitása is szóba került.

– Milyen tanulságot emelnél ki a játékos-pályafutásodból, amit aztán leginkább kamatoztatni tudtál edzőként?

– Játékosként rengeteg edzővel volt dolgom, jókkal és kevésbé jókkal egyaránt, akiktől sokat tudtam tanulni mind pozitív, mind negatív értelemben. Utólag visszatekintve mindegyikük hagyott valamilyen benyomást bennem.

– Még játékosként elkezdted edzői pályafutásodat a Vasasnál. Hogy történt az átállás?

– A 2015/16-os szezonban a Vasasban játszottam, megnyertük a B csoportot, ebben az évben kezdődött az edzői pályám a junioroknál, akikkel szintén megszereztük a bajnoki címet. Az A csoportos játékkal párhuzamosan is edzősködtem, miután visszalépett a csapat az élvonaltól, Bonyhádra igazoltam, eközben továbbra is az U18-asokkal dolgoztam a Vasasban. Novemberben felkértek a felnőttcsapat irányítására, ekkor vonultam vissza az aktív játéktól és két csapatom is volt a szezon végéig. Azzal az energiával, amivel én hozzáálltam, nem tudtam tartósan két csapatnál is 100%-ot adni, úgyhogy a következő három évben már csak a felnőtteknél voltam vezetőedző, illetve egyéni képzésért felelős vezetőként dolgoztam.

– 2021-ben aztán Debrecenbe tetted át a székhelyedet. Mi volt a váltás oka?

– Semmi különös nem történt, egyszerűen nem egyeztek meg a klubvezetők hosszabb távú elképzelései az enyéimmel. Én szerettem volna A csoportos erősítéseket, az volt a tervem, hogy idővel felkerüljünk az élvonalba, ők pedig amellett a koncepció mellett döntöttek, amelyet máig is követnek az ígéretükhöz híven.

Szakmai igazgatóhelyettesként érkeztem Debrecenbe, úgy  beszéltük meg Berényi Sándorral, hogy az intenzív vasasos időszak után rám fér egy nyugodtabb év, ahol inkább az operatív munkában veszek részt. Ez mégsem így alakult, mivel Sanyi lett a vezetőedző a felnőtteknél, ezután átvettem tőle az akadémia vezetését. Eközben felkérést kaptam az U16-os válogatott irányítására is, ez a két feladat nagyon jól kiegészítette egymást, előnyt jelentett, hogy nem voltam klubedző, így sokat tudtam foglalkozni a nemzeti csapattal. A második évben aztán egy kis edzőhiány miatt beugrottam az U18-asokhoz, bár az sem volt tervben.

– Három éven át irányítottad az U16-os válogatottat, 2023-ban közel álltatok a bravúrhoz, de a feljutás továbbra is várat magára a fiúknál mindhárom korosztályban. Szerinted mi hiányzik ahhoz, hogy sikerüljön az előrelépés a B divízió középmezőnyéből?

– Ez egy jó, de nagyon összetett kérdés. 2023-ban elértünk egy 5. helyet egy kiemelkedő korosztállyal, ami 2017 óta a legjobb eredmény a fiú utánpótlásban, de ettől függetlenül összességében nem vagyunk ott a feljutás küszöbén az U16-osoknál, de az idősebbeknél sem sokkal jobb a helyzet.

Úgy gondolom, hogy az uánpótlás-kosárlabdában utánpótlás-játékot kell játszani. Láttam nagyon sok edzőt munka közben, végigdolgoztam nyarakat válogatottakkal. A mi stábunk az elejétől kezdve úgy látta, hogy a legnagyobb lemeradásunk dobásbiztonságban, passzolási készségben, összességében a támadó és védő technikai elemekben van a legjobbakhoz képest, nem feltétlenül a taktikában vagy az ezerszer szájbarágott fizikalitásban. Próbáltuk ezeket a hiányosságokat csökkenteni és a játékosok erősségeihez igazodva olyan rendszert kialakítani, ami illeszkedik az európai kosárlabdatrendbe. Nem mondom, hogy azok a válogatottak játszották a legjobb kosárlabdát, amelyeket én irányítottam, de hogy a leggyorsabbak, a legmodernebb stílusúak és a leginkább támadó filozófiát követők voltak, az biztos. Emelett volt egy jó letámadó és védőrendszerünk is. Én ebben látom az fejlődés irányát. Meg kell említenem, hogy ez nem csak az én érdemem, mert mindig csapatban dolgoztunk. Az első generációban Losonczy Dániel és Kárpáti Dániel segítette a munkát Filip Petrovic erőnléti edzővel és Bazsik Marcsi technikai vezetővel. A második évben már Sipos Péter és Komlódi Dénes is csatlakozott a csapathoz, valamint Simon Cintia erőnlétért felelős edző és Silye Daniella technikai vezető is. Az utolsó szezonunkra még gyúrót is kaptunk Nyitrai Balázs személyében. A stábunkat pedig Mészáros Lajos és Zalán állította össze. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy szövetségi edző dolgát egy tehetségesebb generáció – nálam a 2007-es volt ilyen – és a jól működő klubmunka nagyon megkönnyítheti. Nem sok mindenre elég az Eb előtti egy hónap, amit a kerettel együtt töltünk, apró technikai változások mellett leginkább szemléletbeli és mentális dolgok kerültek előtérbe.

– Milyen közös jellemzőket fedeztél fel a feljutóknál?

– A legtöbb B divízós Eb-n dobogós csapatra jellemző, hogy van egy nagyon jól működő védekezési rendszerük, ami U16-ban a letámadás valamilyen fajtája. Ebben a korosztályban azért szép edzősködni, mert még mindenféle taktikai elem előfordul, mindenhez tudni kell alkalmazkodni, a felnőtt felé haladva már egy kicsit olvashatóbb, letisztultabb a játék. A feljutók dobásbiztonsága rendre kiemelkedik a mezőnyből, különösen nyomás alatt, illetve távolról, emellett nagyon jól lepattanózó csapatokról beszélünk. Összességében ezt a három dolgot mondanám, ami kiemeli a legjobbakat: dobásbiztonság, domináns lepattanózás, nagy nyomás egész pályán.

– Idén nyáron szakkommentátorként közvetítettél a romániai U18-as B divíziós Eb-ről, ahol végül a 6. helyen végzett a magyar válogatott. Hogy értékeled ezt a szereplést, illetve a másik két nemzeti csapat teljesítményét?

– A negyeddöntőn kint voltam a helyszínen Pitesti-ben, a többi meccset pedig felvételről néztem, követni szoktam azokat a korosztályokat, amelyekkel korábban dolgoztam, ráadásul a 2007-es generációval idén nyáron is ott volt Pethő Ákos vezetőedző mellett egy korábbi segítőm, Sipos Péter. Mondhatni, hogy egy hajszállal maradt le a csapat a négy közé jutásról, amivel már a feljutás is elérhető közelségbe került volna (az első három helyezett került az A divízióba – a szerk.), nem gondolnám, hogy akár a mutatott játék, akár az eredmény kudarc lenne.

Abban láttam a nehézségek okát, hogy néhány játékos az Európa-bajnokság végére nem tudta a szezon során mutatott legjobb formáját hozni sem fizikailag, sem mentálisan, az utolsó mérkőzéseken már szinte csak Lukácsi Gábor támadójátékára korlátozódott a repertoárunk, nem nagyon volt olyan társ, aki fel tudott volna mellé lépni vezérnek – ez nyilvánvalóan fáradtságból adódó probléma volt. A szlovákoknál szintén kiváló szakmai munka folyik, aznap egy hajszállal ők voltak az élesebbek szerintem (miután teljesen megérdemelten továbbjutottak a horvátok és montenegróiak előtt a halálcsoportból).

A másik két válogatottnál úgy érzem, hogy sajnos nem nagyon volt folytonosság abból a szempontból, hogy nem egy játékrendszert követünk, hanem mindeki behozza a sajátját. Az U16-osoknál nem volt akkora változás, de mégis fontos újítás volt, hogy az U15-ösöknél bevezették a Princeton-rendszert, nem ebben játszottunk az elmúlt három szezonban. Hozzátenném, hogy nem tudom, mi az oka, hogy csak egy évet hagytak az új rendszernek, amit egyébként a korosztály legjobb centere nélkül játszottak le. Az U20-as válogatott eredményességét mindig is lutrinak tartottam, mert csak két-három hetet készülnek együtt egy nyáron, a szövetségi edzőnek pedig kevés beleszólása van a játék kialakításába. Mindig elmondjuk, hogy az U20-as válogatott játékosok már szinte felnőttek, viszont egyikük sem meghatározó az A csoportban. Akik játszanak, azoknak sincsen normál feladatuk a védekezésen és a sarokban álláson kívül.

Összességében úgy látom, hogy a magyar utánpótláscsapatok lépkednek előre, csak nem olyan sebeséggel, ahogy azt a külvilág elvárná, picit stagnálva, kicsiket lépve haladunk előre, de egyelőre nyilvánvalóan nem tudtunk áttörést elérni. Az igazi eredmény nem is önmagában a feljutás lenne, hanem ha utána sikerülne két-három szezont eltölteni az A divízióban – ezt próbálják most a románok -, egy kiugró szereplés még csak csúcsdöntési kísérlet. A múltban is voltak átlagon felüli eredményeink egy-egy évben. Ezt nem tartom egy rendszer vagy egy edző bravúrjának, inkább az adott „évjárat” volt jó. A fejlődés vagy bravúr az lenne, ha meg is maradnánk nagyjából az elitben az adott korosztályokban a generációs faktort kivéve az A divízióban. Akkor már működő rendszerről beszélhetnénk, ahol mindenki tudja a dolgát és ha kicsit gyengébb az egyik korosztály, akkor is valahogy a legjobbak közt maradnánk, mert az alapvető technikai és taktikai felkészültségünk átlag feletti lenne.

– Immár harmadik éve dolgozol a román élvonalban szereplő Marosvásárhelyi VSK-nál. Hogy kerültél a klubhoz?

– Amikor idejöttem Marosvásárhelyre, a második csapattal kezdtem el dolgozni, ez egy U21-U22-es gárda volt, és rögtön az első szezonban megnyertük a szatellitbajnokságot. A román másodosztályban vegyesen szerepeltek első osztályú klubok szatellitcsapatai és idősebb kosarasokat, akár légiósokat is foglalkoztató együttesek, ebben az összevont mezőnyben bejutottunk a legjobb négy közé, a fiókcsapatok számára kiírt külön versenysorozatban pedig bajnokok lettünk – már nem ilyen a lebonyolítás, gyakorlatilag minden évben megváltoztatják.

– Ezután a nagycsapat vezetőedzője lettél, a 10. helyen végeztetek az előző kiírásban. Ez mennyire számított jó eredménynek?

– 16 csapatos volt a mezőny, anyagi lehetőségek terén az utolsók közé tartoztunk a biztos, de viszonylag alacsony költségvetésünkkel. Egy 30 fordulós alapszakasz végén két vereséggel maradtunk le a playoffról, ebből az egyiket a későbbi bajnok U Kolozsvár ellen szenvedtük el, 16 pontos előnyről kaptunk ki kettővel itthon. Összességében nem sok hiányzott a nyolc közé jutáshoz egy olyan együttessel, amelyet előzetesen inkább az alsóházba vártak, jó teljesítménynek látom ezt a 10. helyezést, rendkívül kiegyenlített volt a bajnokság. Egy picivel jobb koncentrációval összejöhetett volna a legjobb nyolc, ez bravúr lett volna.

– Mi változott a jelenlegi idényre – akár célkitűzésben, akár a játékoskeretben?

– Az idei évre a klub engedélyével én állítottam össze a csapat egy részét, három új légióssal (egyikük a Szombathelyről igazolt amerikai bedobó, Trey Diggs – a szerk.) vágtunk neki a bajnokságnak a rájátszásba jutás reményével, a játékosállomány nagy része kicserélődött.

– Beszélgetésünk idején 4-3-as mérleggel éppen negyeddöntős helyen álltok (azóta a Zsilvásárhely legyőzésével megszületett a klub ötödik bajnoki győzelme – a szerk.), ezt hogyan értékeled?

– Miután egyelőre ott vagyunk az első nyolcban, alapvetően elégedett vagyok a jelenlegi pozíciónkkal, ezt szeretnénk megtartani vagy akár javítani. Úgy érzem, ha sikerül behúzni a kulcsmeccseinket, a 6-8. hely valamelyikén zárhatjuk az alapszakaszt.

– Említetted, hogy sűrűn változik a versenyrendszer, de jelenleg hogy néz ki a román bajnokság lebonyolítása, van-e hazai játékosok szerepeltetésére vonatkozó szabály?

– Többnyire évről évre változik, hogy hány csapat szerepel az első osztályban. Ezúttal 16 csapatról 15-re csökkent a létszám, mert a EuroCup mellett már az ABA Ligában is érdekelt kolozsvári Universitatea nem vesz részt az alapszakaszban, csak a rájátszásban csatlakozik – ez azt jelenti, hogy az első hétben kell végeznünk a reguláris szezonban a negyeddöntős szerepléshez. A tavalyi négy külföldis megkötés után jelenleg a magyarhoz hasonlóan itt is két hazai játékosnak kell folyamatosan pályán lennie csapatonként, ezeket a döntéseket nem a szakszövetség, hanem a sportminisztérium hozza, elképzelhető, hogy a következő szezonra például visszatér a négy légióst engedélyező szabály.

– Hogy alakulnak az erőviszonyok, mennyire emelkednek ki a mezőnyből a legjobbak?

– Romániában öt nemzetközi kupában szereplő csapat van, ez jelentős különbség például a magyar bajnoksághoz képest, ahol a Szolnok és a Falco van ott a főtáblán valamelyik európai kupában. Ez öt rendkívül erős klubot jelent, de ezek közül is kiemelkedik kettő, a Kolozsvár és a Nagyvárad, amely idén elszúrta a BL-selejtezőt, így a EuroCup-os évek után csak a FIBA Európa-kupában indulhatnak, bár továbbra is kiemelkedő kerettel rendelkeznek. Szintén a FIBA-kupában állt rajthoz a Valcea és a Corona Brasov, a Voluntari pedig címvédőként ismét az ENBL-ben érdekelt – ez a FIBA harmadik sorozata, ahol elég vegyes a mezőny. A román bajnokságból az alapszakaszban már nem szereplő U-val együtt öt együttesnek van esélye csoportkörbe jutni Európában, ez általában össze is szokott jönni mindnek. Az öt legerősebb csapatot egy kis lemaradással, szoros versenyben követi öt-hat másik, ide tartozunk mi is, de ott van például a Pitesti, amely tavaly FIBA-kupás volt, de 6. lett a bajnokságban, így ezúttal nincs ott a nemzetközi porondon, de hasonlóan erős maradt. Az alsóház jóformán semmiben nem különbözik a magyar mezőny utolsó harmadától, ha lehet ilyet mondani.

– Az augusztusi vb-előselejtezőkön egy csoportban szerepelt Romániával a felnőtt férfi válogatottunk – a 76-64-es nagyváradi vereség után 86-66-os győzelemmel sikerült visszavágni Szolnokon -, a tavaly a B divíziós Eb negyeddöntőjében a mieinket legyőző, későbbi győztes U20-as együttes pedig egy 12. hellyel bennmaradt a legjobbak között. Hogy látod, hol tart a magyar férfi kosárlabda a románhoz képest?

– Az elmúlt három évben mindkét bajnokságot követve az aktuális eredményektől függetlenül úgy gondolom, hogy bár a román liga pillanatnyilag valamivel erősebb, a magyar élvonalban szereplő hazai játékosok és ezáltal a magyar válogatott tagjai jobb minőséget képviselnek a hazájukban játszó románoknál. Magyarul a román liga erősebb, mint a magyar, a válogatott viszont nem.

– Hogyan jellemeznéd a román utánpótlás-rendszert – akár a magyarral összehasonlítva?

– Carmen Tocala a szövetség elnöke, aki egy kiváló vezető és sportdiplomata is egyben, nagyon összefogta az egészet. Az elmúlt három évben folyamatosan rendeztek valamilyen utánpótlás Európa-bajnokságot, európai – részben talán magyar – mintára elkezdtek év közben is edzőtáborokat szervezni a korosztályos válogatottaknak, folyamatosan monitorozzák a játékosokat, keresik és meg is találják a külföldön élő, román gyökerekkel rendelkező játékosokat – ezek nagyon fontos dolgok. Többnyire fiatal, tehetséges hazai edzők dolgoznak a válogatottaknál.

Ami a magyarországi helyzetet illeti, bár tudom, hogy sokan nem kedvelik, én úgy gondolom, hogy amikor Mészáros Zalán volt a Szakmai és Utánpótlás Bizottság elnöke, az utánpótlás egységesen elindult egy bizonyos irányba, most ezt kevésbé látom.

– Több meghatározó erdélyi sportklub is markáns magyar identitással rendelkezik, gondolok itt például csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi egyesületekre vagy a Gyergyói HK-ra. Mennyire jellemző ez nálatok, Marosvásárhelyen, ahol a 2019-es népszámlálási adatok szerint több mint 40 ezer magyar él?

– Nagyon nagy az érdeklődés a városban a kosárlabda iránt – mind a magyarok, mind a románok körében. A román férfi kosárlabdában egyedülálló, hogy a klubnál magyar a szakvezető, az elnök, a román játékosok többsége beszél magyarul – ez egy Erdélyt és Romániát képviselő csapat, amelynél felfedezhető magyar és román identitás is. Jelenleg a város polgármestere is magyar, de román elődje is támogatta a kosárlabdát, ahogy a szponzoraink is vegyes etnikumúak – szerencsére nincs nemzetiségi ellentét.

Fotók: Marosvásárhelyi VSK, Vasas Akadémia, DEAC Kosárlabda, hunbasket.hu