Connect with us
Hirdetés

Kosárlabda

Eb-történelem: Az 1955-ös aranyérem

Kitörni nem lehetett, kitűnni annál inkább.



:

:

A Kezdetek

Kitörni nem lehetett, kitűnni annál inkább

67 esztendeje már, hogy a hazai szakág mindmáig legnagyobb sikerét aratva felült a kontinens trónjára a magyar férfi kosárlabda-válogatott. Ha a nemzeti csapat Európa-bajnoki szerepléseiről beszélünk, a sor elejére kívánkozik az 1955-ös, hazai rendezésű kontinensviadalon elért aranyérem. Ez a dicső diadal azonban korántsem volt előzmény nélküli. Hazánk már az első ízben kiírt, 1935-ös Eb-n is részt vett – sőt még mérkőzést is nyert -, pedig akkor még évekre voltunk a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének megalakulásától. Hogyan lehetséges ez?

Az összetevők között találunk örökmozgó fiatalokat, akiknek mindenük volt a sport – hiszen más egyebük nem is nagyon akadt. Találunk lelkes, jó szemű edzőket, akik egyre nagyobb számban vonzották a hazánkban még újnak számító, izgalmas sportág felé ezeket a fiatalokat. Megkerülhetetlen tényező a politika, amely a sportban remek propagandaeszközt látott, ezért bőkezűen finanszírozta azt.

Abban, hogy a James Naismith által kitalált játék Magyarországon gyökeret vert, elévülhetetlen érdemei vannak egy fáradhatatlanul lelkes testnevelő tanárnak, a budapesti Kuncze Gézának. Az akkor még csak 22 éves fiatalember 1912-ben, müncheni kiküldetése alkalmával ismerkedik meg a játék alapjaival, és azonnal beleszeret. Hazatérvén előadásokat, bemutatókat tart, szabálykönyveket fordít. A háború után újult erővel folytatja a sportág népszerűsítését, az 1920-as évek elején sorra alakulnak az egyesületek. Az 1924-ben életre hívott KISOSz (1927-től KISOK, Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja) komoly lökést ad a fiatal generációnak, a sport felé terelve őket. Bajnoki rendszerben folyik a játék, egyre több csapat kapcsolódik be a középiskolás viadalba. A sportág hattagú küldöttsége 1925-ben kéri a Magyar Athlétikai Szövetségtől a kosárlabda támogatását, felvételét a szövetségbe. 1930-ban megalakul a Kosárlabdajáték Bizottság Kuncze Géza elnökletével, 1931-ben pedig útjára indul a Magyar Bajnokság.

Kuncze lendülete nélkül tehát aligha ért volna el odáig a hazai kosárlabdasport, hogy rögtön az első, 1935-ös Európa-bajnokságon ott legyünk – elvégre csak 1933-ban vezették be hazánkban a palánkos kosárlabdát. De ott voltunk, és Románia 24-17-es legyőzésével megszületett első válogatott diadalunk is – így a kilencedik helyen végeztünk a tízcsapatos mezőnyben (az élen Lettország zárt). 1939-ben, Kaunasban nyolcból hetedikek, 1946-ban, Genfben azonban már tízből harmadikok lettünk.

Ugyan a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége 1942 novemberében megalakult, a háború viszontagságai még évekig hátráltatták a sportág hazai terjedését. Azonban ahogy a háború szele elcsitult, egy új generáció addig soha nem látott erővel és ambícióval állt a cseperedő sportág mellé. Az új, izgalmas sportág vonzotta a tehetséges potenciális edzőket is: Páder János és Csányi Zoltán az atlétikától, Szabó János, Gyímesi János és Hepp Ferenc a labdarúgástól érkezett.

A korszakot uraló politika nagyszerű propagandaeszközt látott a sportsikerekben, egyre-másra alakultak a sportklubok, egyesületek. Minden fiatal sportolt, a legtöbben nem is egy, nem is két sportágban mérették meg magukat. A KISOK-bajnokságok hangulatát, színvonalát szinte minden korabeli sportoló kiemeli. A Vasfüggöny mögül bár kitörni nem lehetett, sportban elért eredményekkel kitűnni annál inkább.

A Csapat

„Nem kérdezték egymástól, ki honnan jött, csak azt, hogy merre tart…”

A kosárlabda 1936 óta része az olimpiai programnak. James Naismith, a játék atyja díszvendégként ott volt Berlinben, a magyar válogatott azonban még nem vett részt a játékokon. Nem úgy 1948-ban, amikor is Gyímesi János vezetőedző irányításával a csoportmérkőzéseken 3-2-es mérleget szállítva végül a torna 16. helyén zárt a nemzeti csapat. Ekkorra már túl voltunk egy 1946-os Eb-szereplésen, amely meglepetésre bronzérmet hozott a hazai kosárlabdasportnak, de az 1949-es kontinensviadalról a szocialista tömb országai távolmaradtak. Az 1952-es, történelmi magyar sikert hozó (42 érem, amelyből 16 arany, harmadik hely az éremtáblázaton az Egyesült Államok és Szovjetunió mögött) helsinki olimpián is ott voltak kosarasaink, de sok vizet nem zavartak, a 9. helyen végeztek. Hogyan jutott fel ez a gárda három év múlva Európa trónjára?

Gyímesi János rakta le az alapjait az 1950-es évek sikercsapatának, több, akkori klubjában még csak mellékszereplő játékosban látta meg a fantáziát, akik később a válogatott alappillérei lettek. Jó szeme volt a tehetségekhez. Zsíros Tibor és Greminger János egybehangzóan állította, hogy Gyímesi mindenki meglepetésére hívta be őket a válogatottba, de ezt vallja Cselkó Tibor is. A mester a gyors iramú, improvizatív játékot vélte a legmegfelelőbbnek a csapat fizikai adottságaihoz igazodva, de fontos szempont volt az is, hogy játékosai kitartó, erős személyiségek, és persze jó versenyzők legyenek.

A Budapesti Honvéd 1950-es megalakulása környéként tűnt fel a kosárlabda térképén Páder János. Az ambiciózus fiatal testnevelő tanár nem volt ismeretlen név a szakmában, de az, hogy 1951-ben a tapasztaltabb kollegái előtt őt nevezték ki a válogatott edzőjének, óriási meglepetésnek számított. 25 éves volt ekkor, a játékosok javarészt egykorúak voltak a mesterükkel, akit tegeztek, Janikának szólítottak, és ha kellett, nem szégyellték felrúgni focizás közben. Egy húron pendültek és a kősziklánál is keményebbé tette őket a közös cél, a siker iránti vágy, de még inkább a tett. A legendás tatai edzőtábor kapuja nyitva állt, a játékosok pedig amellett, hogy kivételesen jó állóképességre tettek szert, időnként egy kis csokoládét, vagy egyéb élelmet is hazacsempészhettek nélkülöző családtagjaiknak. A különböző egyéniségek csapattá gyúrása Páder feladata volt, a pályán pedig Greminger működött a mester kezének meghosszabbításaként.

„Én, ugye, akaratos, önfejű, nagyon kellemetlen társ voltam a pályán. Engem lehetett utálni, de végrehajtották, amit mondtam” — nyilatkozta Greminger János, a csapat motorja. Hódy László így emlékezett vissza a tréningekre: „Hogy mennyire másfélék voltunk? Amikor köröztünk a focipálya körül, Czinkán a belső szélen szaladt, hogy megrövidítse a távot, én középen futottam, Greminger meg a külső szélen, hogy példát mutasson, míg Bánhegyi hosszasan a cipőfűzőjével volt elfoglalva. Ettől függetlenül minden edzés „vérre ment”. A héthetes alapozást tízhetesre nyújtották, mindenki személyre szabott edzéstervvel készült. Rengeteget futottak, atletizáltak, és érezték, hogy egyre jobbak.

Az 1953-as moszkvai Eb-n különös, a pályán addig nem tapasztalt dolog történt. A rettegett szovjet válogatott tartja a labdát a magyarok ellen, húzza az időt. A tornát végül a szovjetek nyerik, Magyarország ezüstérmes. Ekkor már felcsillant a siker ígérete.

A következő két év lázas készülődéssel telt, és Dr. Hepp Ferenc hathatós közreműködésével sikerült Budapestre hozni az Európa-bajnokságot. Mivel egyetlen terem, csarnok sem felelt volna meg az előírásoknak, a FIBA beleegyezett, hogy szabadtéren, a Népstadionban építsenek fel egy pályát, hosszú hajópadló elemekből. A kosárlabda ekkorra berobbant hazánkban: 1954-re 103 budapesti szakosztály mellett már 238 működik vidéken is. Az igazolt játékosok száma 8229 (igaz, ez a szám a labdarúgásban 26 884), fele-fele megoszlásban Budapest és vidék között. Hasonló az arány az edzőknél is, összesen 252 edző oktat szerte a hazában. A pályák száma az országban szabadtéren 116, csarnokban 90. A magyar válogatott megnyeri az 1954-es főiskolai világbajnokságot, majd Gremingerék veretlenül húzzák be a kis Európa-bajnokságnak beillő Szófia Nagydíjat.

A Torna

Le szabad-e egyáltalán győznünk őket?

Szófiát követően már csak hetek voltak hátra a hazai rendezésű Eb-ig, de a csapat háza táján nem volt minden rendben. Egy korábbi fogászati kezelés utóhatásaként hepatitiszt kapott ugyanis Judik Zoltán, akit Bulgáriából hazafelé a csapatorvos – helyesen ismerve fel a problémát – el is különített a többiektől, megelőzve a még nagyobb bajt. Így a végső Eb-keretbe Judik helyére Dallos János került az utolsó pillanatban.

A keret a következőképpen nézett ki:

Greminger János (Bp. Honvéd): A csapat vezéregyénisége, a „szíve, esze, tüdeje”. Rendkívüli csapatjátékos, aki akkor volt leginkább elemében, ha kiszolgálhatta a társakat. Páder utasításainak feltétlen követője, az edző meghosszabbított keze a pályán.

Mezőfi Tibor (Vasas MÁVAG): Kiváló védőjátékos. Sportsikereit saját bevallása szerint nem tehetségének, sokkal inkább szorgalmának köszönhette. Letisztult, precíz hátvédjáték jellemezte.

Tóth László (Székesfehérvári Építők): Sokoldalú, képzett játékos. Alapvetően center, de több poszton is megállta a helyét.

Zsíros Tibor (Vasas MÁVAG): Klasszis középjátékos. Mind a gyűrű közelében, mind attól távolabb széles támadórepertoárral rendelkezett, Greminger mellett a csapat legjobb játékosa, sztárja volt.

Bánhegyi László (Bp. Honvéd): Vérbeli pontszerző. Semmi felesleges mozdulat, nem kapkod, nem siet. Magabiztos tempódobó, ami a korban ritkaság. Ha kihúzódnak rá, két leütéssel máris a gyűrű alatt terem. Kreatív játékos, amivel néha ki is húzta a gyufát Pádernél, ha nem az edző elképzelései szerint alakult egy figura.

Hódy János (Bp. Honvéd): A felkészülésre nagy hangsúlyt fektető, aprólékos, precíz bedobó.

Hódy László (Bp. Honvéd): Kiváló fizikumú, remek versenyzői kvalitásokkal rendelkező bedobó.

Bogár Pál (Székesfehérvári Építők): Halk szavú, de tiszteletet parancsoló egyéniség. Rendkívül sokoldalú játékos, aki képzettsége révén irányítótól centerig bármely poszton otthonosan mozgott.

Papp Péter (Vasas MÁVAG): Improvizatív, sokat mozgó, ponterős bedobó.

Simon János (Bp. Honvéd): 192 centis, 101 kilós, rendkívül képzett center. Afféle korabeli „mismatch” generátor, a „körtés center” egyik előfutára.

Czinkán Tibor (Bp. Honvéd): A vérszívó védő. Bánhegyivel osztálytársak voltak, együtt kezdtek kosarazni. A passzsávok ördöge, aktív kezeivel mindenbe belenyúlt.

Cselkó Tibor (Műszaki Egyetem): Sokoldalú center-bedobó átmenet, jó tempódobással. Több sportágban is kiemelkedett, jó futó, atléta volt.

Dallos János (Vasas MÁVAG): Jól védekező, a társakat kiszolgáló, ideális csapatember, képzett irányító.

Bencze János (Bp. Törekvés): 200 centijével a csapat legmagasabb tagja, a „magyarok óriásbányájából”, Vásárhelyről származik. Magassága mellett kiváló atléta, remek lepattanózó.

A csapat készen állt. A körítés pazar volt, a szövetség kitett magáért a rendezéssel. Azért a külcsín mellett a „szoci” jelleg is jelen volt, például a labdák esetében.

„Az olasz szeletelésű 70 bőrlabdát a Honvédban varrták, közülük sajnos egy sem maradt meg az utókornak. „Minőségük a legkényesebb igényeket is kielégíti, és újabb elismerést fog szerezni a szocialista magyar iparnak” — írta Velkei Ferenc, a technikai bizottság elnöke. Időnként fújni kellett beléjük, néha meg túlfújták őket és ilyenkor le kellett engedni őket. Egyik kisebb volt, másik nagyobb, ahogy sikerült.”

Az országokat két négyes és két ötös csoportba sorsolták. A körmérkőzések után a csoportokból az első két helyezett jutott tovább a döntő csoportkörbe, ahol a nyolc legjobb újra körmérkőzéseket játszott, és a csoport végeredménye lett egyben az Európa-bajnokság végeredménye is. A magyarok a B jelű négyesbe kaptak besorolást Olaszország, Törökország és Finnország mellé. Páder visszafogottan nyilatkozik az őt kérdező riportereknek, célként az 1953-as ezüstérem megismétlését megjelölve. A játékosok azonban az első, Tatán megtett (futó)lépések után tudták, hogy a cél nem más, mint az aranyérem.

A magyar közönség számára bár nem volt teljesen ismeretlen a kosárlabda, azért a póló és a foci népszerűségével nem vetekedhetett. Puskásék egy évvel korábban vb-ezüstérmet nyertek (vagy aranyat buktak el, nézőpont kérdése), a vízilabdázók pedig szintén a világ legjobbjainak számítottak. A közönség hamar felvette a kosárlabda ritmusát is, ráéreztek, hogy a gárda nagyon is érdemes a szurkolásra. Meccsről meccsre teltek meg a lelátók.

A válogatott mindhárom csoportmeccsét megnyerte (a finneket 94-58-ra, az olaszokat 75-58-ra, a törököket 66-55-re legyőzve), következhetett a legjobb nyolc közötti körmérkőzéses versengés az aranyéremért.

Itt rögtön hidegzuhany érte Páderéket, a taktikusan játszó Csehszlovákia ugyanis 75-65-ös sikert aratott a magyarok ellen, egy 17 meccses veretlenségi sorozatot átadva a múltnak. Kutas István mindenható sportvezető, későbbi MLSZ-elnök az öltözőben válogatott szitkok közepette leteremti a csapatot. Sok van még azonban hátra, nincs ok a pánikra – ezt Kutas is tudta, nevezzük szavait korabeli sportpszichológiának. A csapat leforrázva baktatott Kecskéhez, a csapat buszához, hogy Tali bácsi, a sofőr visszavigye őket a szállásukra. A hangulatfelelős Simon János a buszon dalra fakasztja az orrukat lógató kosarasokat, a gárda új erőre kap. A lengyelek elleni idegnyugtató 98-66-os győzelem után másodszor is verjük az olaszokat (81-65), visszatérve a helyes vágányra. A csehszlovákok közben kikapnak a jugoszlávoktól és a lengyelektől is, de meglepetésre legyőzik a szovjeteket (81-74). A magyarok a többi akadályt simán veszik (69-59 Bulgária, 48-34 Jugoszlávia ellen), így a szovjetekhez hasonlóan egy vereséggel várhatják a június 18-i magyar – szovjet rangadót.

A tét nem is lehetne nagyobb, a megugrandó léc sem kicsi: még sosem győztük le kosárlabdában a nagy Szovjetuniót, de még Puskáséknak sem sikerült fociban – négy kísérletből! Az emberekben akaratlanul is felvetődik a kérdés: le szabad-e egyáltalán győznünk őket?

40 ezer ember tombol a Népstadion lelátóin. Aki „túlságosan” tombol, azt persze „kiveszik” a nézőtéren bőséggel előforduló egyen-bőrkabátosok. A hangulatot nem lehet jobban kifejezni, mint ahogy teszi azt a Kosárlabda Múzeum összefoglalója:

„Meghatározó volt, hogy a csapat Bozsikja, Greminger dobta az első kosarat. Ettől kezdve nem engedték ki a kezükből a vezetést. A közönség szárnyalt, beleszeretett a kosárlabdába, a játékosokba, az eufórikus hangulatba, minden magyar kosárnál ismerősök, ismeretlenek ölelkeztek.”

A meccs után arról lehetett megismerni a szerencséseket, akik látták a csodát, hogy beszéd helyett csak mutogattak, vagy tátogtak, mert az önfeledt szurkolás elvitte a hangjuk. A bőrkabátosoknak akadt „munkájuk”, hogy elvigyék a legvehemensebb nézőket, akiknek nem volt fájt szitkozódni (főleg egy sokszor megénekelt jelenet után, amikor a labdáért vívott „bruszt”-ban a rövidebbet húzó kisebb, Greminger „földhöz teremtése” váltott ki haragot), s a Szovjetunió ellen szurkolni.

Ezzel a módszerrel akarták csendesíteni a népet. Lehetetlen volt. Lüktető volt a tempó, mindent elsöprő a Húj, Húj, Hajrá!”

Félidőben kilenc ponttal vezetünk. Páder egyetlen egyszer sem cserélt bele kezdőcsapatába. A fáradtság azonban ismeretlen fogalom ezen a napon.

Hiába minden felzárkózási kísérlet, 82-68-ra legyőzzük Szovjetuniót. Megcsinálta az addig lehetetlennek hitt küldetést a csapat, és a mennybe ment. Egy lépés még hátra volt a végső diadalig, Romániát még meg kell verni az aranyért – ez, ha a vártnál talán kissé nehezebben is, de sikerült (71-60). Büszkén szól a magyar Himnusz, 40 ezer fő előadásában. A szovjetek a következő nyolc Eb-t megnyerik, de 1955 a mi évünk.

Zárásképpen idézzük Zsíros Tibor szavait:

„Talán a szovjetek elleni mérkőzés volt pályafutásom csúcspontja. Nagyon ment a játék, szárnyakat kaptam. Hasonlót soha nem éreztem addig. Valósággal tolt, lökött a közönség. Nem jól mondom: azt éreztem, hogy visznek. Visznek a hátukon, és minden, amit csinálok, rendkívül könnyű. Ez a mérkőzés olyan élményt nyújtott nekem, amiért érdemes élni”.

Forrás: Gyímesi János: Ti, 55-ösök, kosarlabdamuzeum.hu

A cikk eredetileg az MKOSZ honlapján jelent meg.

Hozzászólások

Szólj hozzá!

Kérlek regisztrálj / jelentkezz be a hozzászóláshoz

Legfrissebb

Hírek

Facebook

Hirdetés