Dunai Zétény: Sokkal több lettem ezzel a sorssal

A meccsnyerő kosarak hétvégéje volt az előző a Piros csoportban, a Vasas és a MEAFC is az utolsó támadásából fordította meg mérkőzését. Miskolcon Dunai Zétény volt a hős: miután a 39. percben értékesített egy hármast, a saját térfeléről megindulva 1,1 másodperccel a vége előtt tette fel a mindent eldöntő ziccert a Veszprém elleni találkozón (75-74), amelyet 20 ponttal és 10 lepattanóval zárt. Bár ilyen fontos kosarat még nem szerzett, a pályán kívül sokkal drámaibb helyzeteket is megélt már a 2003-as születésű játékos – kalandos életútja mellett a motivációjáról és a kiélezett végjátékok lélektanáról is szó esett.

– Hogyan kezdtél el kosárlabdázni?

– Édesapám is kosárlabdázó volt, már kiskoromban kint voltam néhány budapesti meccsén. Az óvodában láttam, hogy mennek át a srácok az általános iskolába, én is velük tartottam, így kezdődött a pályafutásom. Már az elején nagyon megtetszett a játék, jól is ment, legalábbis a többiek mondták, hogy ügyes vagyok, vittek fel magasabb korosztályokba. Elkezdtem összefoglalókat nézni, a sportág szerelmese lettem.

A Honvéd volt az első egyesületem, tízéves koromban kiköltöztünk Spanyolországba, ahol három évet éltünk, cádizi válogatott voltam. A hazatérés után a Vasasnál állapodtam meg, itt töltöttem az utánpótlás-korom jelentős részét. Volt szerencsém Harald Steinnel és Stephen Arigbabuval dolgozni, gyakorlatilag mindent megtanultam a kosárlabdáról, amire szükségem volt. Akkor még sok apróság feleslegesnek tűnt, de amikor elkerültem más edzőkhöz, akár Körmendre vagy Jászberénybe, érzésem szerint sok plusz játékpercet tudtam kiharcolni a korán megszerzett tudásnak köszönhetően, amiért nagyon hálás vagyok.

– Bár a Körmend színeiben Kecskeméten már bemutatkozhattál az A csoportban, 2022-ben, Jászberényben kerültél bele igazán a felnőtt NB I-es kosárlabdába. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

– Olaszországban kezdtem a szezont, de nem tartották be a szerződést, így egy hónap után hazajöttem, ekkor keresett meg a JKSE. Egy nagyon rutinos és jó csapatba kerültem, Miljan Rakics volt a vezetőedző, szervezett, “szerb” kosárlabdát játszottunk. Sokat tanulhattam az idősebbektől, különösen Ivosev Tamástól, amit ki is tudtam használni, mert látták rajtam, hogy elvégzem a munkát annak érdekében, hogy fejlődni tudjak mind mentálisan, mind fizikálisan. Egyértelműen pozitívan tekintek vissza a jászberényi korszakomra, sokat köszönhetek a klubnak.

– Tavaly augusztusban nyirokrákot diagnosztizáltak nálad. Hogy tudtad ezt feldolgozni, milyen szerepet játszott az életedben a kosárlabda a betegséged idején?

– Nagyon szívesen beszélek erről bárkivel, mert úgy gondolom, hogy ez mindenkinek tanulságos lehet, illetve nekem ez a legjobb gyógymód a traumákra. 14 évesen már átéltem hasonlót, amikor a bátyám elhunyt leukémiában, úgyhogy nem ez a diagnózis volt a legnagyobb tragédia az életemben. Amikor kiderült a betegségem, már készen volt a szerződésem az A csoportba, az utolsó pillanatban kellett visszamondanom, már az előző szezon közben is volt innen ajánlatom, de azt visszautasítottam, mert nem szerettem volna cserbenhagyni a Jászberényt egy nehéz időszakban. Nem volt könnyű elfogadni, hogy egy jó piros csoportos idény után nem tudtam meglépni ezt a szintet, pedig úgy éreztem, hogy megdolgoztam érte, azonban a mai napig azt vallom, hogy sokkal több lettem ezzel a sorssal, mintha akkor mehetek az első osztályba.

A betegségem során szerencsére már az első kezelésekre is nagyon jól reagáltam. Rengeteget segített a kosaras közösség, a szurkolók, a játékostársak. Különösen sokat jelentett, hogy volt csapatom, a Körmend szurkolótábora az Alba Fehérvár elleni idegenbeli meccsen egy kiírással kívánt nekem kitartást, sokáig ez volt a háttérképem a telefonomon motivációként. Apukámmal hetente jártam dobni, labdát fogni, ilyen helyzetben kifejezetten ajánlott időnként egy kis mozgás, ami segíti a szervezetbe kerülő felesleges anyagok leadását és a vérkeringést – ez nyilván nem teljes értékű edzés volt, inkább terápia, álló helyzetből és sétatempóban dobtam. Nagyon sokat segített a kosárlabda, enélkül nem tudom, hogy tudtam volna ilyen pozitív maradni, illetve a visszatérés is nagyon motivált.

– Februárban újra pályán voltál, májusban pedig zöld csoportos bronzérmet ünnepelhettél a Százhalombattával, ráadásul alaposan kivetted a részedet a sikerből.

– Így van, már februárban visszatérhettem, természetesen vissza kellett rázódnom a tempóba, a Százhalombatta zöld csoportos élcsapatként jó iramban játszott. Nagyon hálás vagyok nekik a rugalmasságukért, ha bármikor pihenésre vagy valamilyen vizsgálatra volt szükségem, mindenben egyből segítettek, nagyon befogadó volt a közösség. Ez egy egyértelműen pozitív félév volt a jóval nehezebb előző után. A rájátszásra jó ritmusba kerültünk, nekem is sikerült visszanyernem a korábbi formámat. Az volt a célom, hogy felülmúljam a betegség előtti önmagamat, meg szerettem volna mutatni a piros csoportos mezőnynek, hogy igenis visszatértem és még jobb teljesítményre vagyok képes. Nagyon örülök, hogy ezt még egy éremmel is meg tudtuk koronázni.

– Nyáron vissza is kerültél a Piros csoportba. Milyen szempontok alapján választottad a MEAFC-ot?

– Szollár Gergő és Puskás Artúr keresett meg, akivel a közös jászberényi évünk óta nagyon jó a kapcsolatunk, a betegségem alatt is jött engem látogatni. Elmondták, hogy szeretnék megújítani, megfiatalítani a miskolci kosárlabdát. Nagyon tetszett, amit felvázoltak, úgy éreztem, hogy ez az a hely, ahol tudok magamra is figyelni, fejlődhetek, elvégezhetem azt a munkát, ami számomra fontos – nyilván az is sokat segített, hogy Artúr tisztában volt az állapotommal, hogy kontrollokra kell járnom, oda kell figyelnem mindenre, különösen a pihenésre, mindezt megértően kezelte. Geri és az általa eltervezett játékstílus is szimpatikus volt, úgy gondoltam, hogy feküdni fog nekem.

– Mennyiben változott a szereped, a játékod azáltal, hogy Miskolcon már a rutinosabbak közé tartozol és gyorsabb kosárlabdát játszotok, mint az előző csapataid?

– A harmadik-negyedik legidősebb játékosként valóban a tapasztaltabbak közé tartozom. Már a második jászberényi évemben is csapatkapitány voltam, de itt a sok fiatal mellett már nevelési szerepet is kaptam, foglalkoznom kell az állapotukkal, a hozzáállásukkal. Próbálom megosztani velük az eddig megszerzett tudásomat, illetve azzal, hogy nekem az elmúlt 22 évemben alapvetően nem volt egy könnyű életutam, van némi bölcsességem is, amit szeretnék nekik átadni. Egy ilyen alacsony átlagéletkorú csapatban előjönnek a pályán kívüli tényezők is, a többségnek még csak most alakul ki igazán a személyisége, ezáltal jönnek jó és rossz dolgok is.

A pályán csak arra kell fókuszálnom, hogy az egyéni képességeimet a lehető legjobban kihasználjam, emellett irányítóként a többieket is igyekszem segíteni abban, hogy minél jobban meg tudják mutatni magukat ezen a porondon.

– Bár a játékotok nem volt kilátástalan, több kiélezett bajnokit elbuktatok a szezon elején, az előző hármat viszont megnyertétek, így jöttök fel a tabellán. Hogy élted meg mindezt?

– Végig mindannyian pozitívan álltunk a helyzetünkhöz, ennek köszönhető, hogy úgy tűnik, sikerült kilábalnunk ebből a gödörből. Nem volt egyszerű a sorsolásunk, az erősebb ellenfelekkel kezdtünk, úgy gondolom, hogy nagyon jól helytálltunk, a rutinból fakadó dolgok hiányoztak a sikerhez, az utolsó öt percek, ahol több fókusz kell és jobban oda kell figyelni az apróságokra. Nem tört meg minket a negatív széria, mindenki úgy döntött, hogy több munkát fektet bele, akár mi, játékosok, akár a stáb, Geri is mindenféle eszközt megpróbál annak érdekében, hogy jobban átlássuk a játékrendszert, akár a számokat, az edzésmódszereket is úgy variálja, hogy az nekünk ideális legyen és érzékeljük a fejlődést. Úgy érzem, hogy lassan mindenki megtalálja a szerepét ebben a struktúrában, kezdünk profitálni az elveszített szoros meccseinkből. A kemény, tudatos munkának hála, úgy tűnik, jó útra tértünk.

– A múlt héten az első egylabdás győzelmetek is megszületett, hatpontos hátrányból fordítottatok az utolsó két percben a Veszprém ellen. Minek köszönhető, hogy most ti bírtátok jobban a végjátékot?

– Szerintem egyértelműen a szorosan elbukott meccseknek köszönhető ez a siker, mindenkinek ott lebegett a szeme előtt, milyen érzés az utolsó pillanatokban kikapni, úgy döntöttünk, hogy ennek a tendenciának most véget vetünk. A végjátékban mindenki teljes fókusszal volt a pályán – abszolút ez döntött, mert egyik csapat sem játszotta élete mérkőzését, de tanultunk abból, hogy már többször voltunk hasonló szituációban, tudtuk, hogy mit kell tennünk, illetve elkerülnünk.

– Volt már hasonlóan fontos kosarad, mint a szombaton 1,1 másodperccel a vége előtt dobott meccsnyerő találat?

– Ennyire utolsó pillanatos talán még nem. Tavasszal a Dunaharaszti elleni bronzpárharcban dobtam mérkőzést eldöntő kosarat, de akkor még tíz másodperc volt hátra, úgyhogy azt sem nevezném ennyire “clutch”-nak. Teljesen extázisba kerültem, amikor láttam, hogy a gyűrűről behullik a dobásom. Ki kell emelni, hogy Kelemen Ádám nagyszerű lepattanójából és önzetlenségéből indult az akció, miután megkaptam a labdát, csak azon voltam, hogy valamilyen könnyű dobóhelyzethez jussunk, mielőtt lejár az idő.

– Vasárnap a korábban megszokottnál jóval pörgősebb stílusban játszó, közvetlen rivális DEAC U23-at fogadjátok. Mire számítasz ezen a találkozón?

– Nagyon lendületes, sokpontos mérkőzést várok, mert mindkét csapat igyekszik rohanni, első szándékból befejezni a támadásait. Hőgye Patrik kiesésével bizonyára változik a felállásuk, ettől függetlenül ugyanúgy készülünk rájuk, mert sokan képesek közülük extrát hozni. Brusztolós, látványos, jó meccsre számítok.

– Hogy látod az esélyeiteket az alapszakasz feléhez közeledve a nyolc közé jutásra, vagy akár egy még szebb eredmény elérésére?

– Én is csak annyit tudok mondani, hogy itt tényleg bármi megtörténhet, ahogy ezt fordulóról fordulóra mindenki meg is tapasztalja. Úgy gondolom, a negyeddöntőbe jutottak közül majd bárki megnyerheti a bajnokságot, nagyon kicsik a különbségek a csapatok között. Nekünk is a bajnoki cím a célunk, csak azzal a szándékkal érdemes ezt a sportot játszani, hogy a végén te maradj fent győztesként.

– Milyen távlati céljaid vannak a kosárlabdában és a pályán kívül?

– A pályán szeretnék minél több munkát belefektetni a karrierembe a lehető legtudatosabban. A bátyám annak idején azt mondta, nagyon tehetséges vagyok, kár, hogy nem teszek meg mindent annak érdekében, hogy kihozzam magamból a maximumot. Én ekkor eldöntöttem, hogy rólam soha többé nem lesz elmondható, hogy lusta lennék. Meglátjuk, hogy a sok erőfeszítés mire lesz elég, szeretnék európai szinten kosárlabdázni és példát mutatni, hogy a nehezebb sorsú emberek is bármire képesek lehetnek kemény munkával.

A pályán kívül mind aktív játékosként, mind a visszavonulásom után szeretnék segíteni a fiataloknak. Úgy látom, hogy nagyon sok olyan tehetséges sportoló van az országban, aki nem rendelkezik megfelelő háttérrel, ezért őket hamar elveszíti a magyar kosárlabda, ezt szeretném mindenképpen megakadályozni.

Fotók: hunbasket.hu, FIBA, Egis Körmend