Czukor Bence: jó ajánlólevél, hogy a soproni sportiskolából indultam

Czukor Bence a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémiából indult, az aktív játékos évek után most a Zalaegerszeg női NB 1/B-s  csapatának vezető edzője. Úgy  érzi, erős alapokra építkezhet.

– Utólag látja az ember tisztán, mennyire fontosak a gyerekkori élmények, kötődések, és azok az emberek, akiktől tanulhatott, akik irányították. Most már tudom, hogy a legjobb helyen voltam – mondja Czukor Bence utalva családja mellett nevelő egyesületére, a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémiára is. 

– Egy pillanatra sem merült fel a kicsi Bencében, hogy ő nem akar a válogatott anyuka, Hollós Anna nyomában járni?

– Egyetlen pillanatra sem. Sokat voltam a pálya szélén egész kicsi koromban is, számomra ez volt a természetes közeg, de tetszett is. Ugyan kevés fogalmam volt akkor még a játék szabályairól, de én is pattogtatni akartam, meg kosárra dobni. Már ovisként előkészítőbe jártam, a soproni Hunyadi-iskola kisdiákjaként pedig Stánicz Feri bácsihoz jártam edzésekre. Amikor 2005-ben megalakult a Soproni Sportiskola az első között lettem játékosa. Mi, a 1994-esek voltunk az első igazi csapat az akadémia történetében. 

–  Milyen emlékeket őrzöl ebből az időszakból?

– Hú, hol kezdjem? Rengeteg élmény, barátság, siker, öröm köt a sportiskolához. Már az sok mindent elárul szerintem az egyesületről, hogy soproni kötődésű szakemberek alapították annak érdekében, hogy a városhoz és a sportági sikerekhez méltó utánpótlásnevelés legyen Sopronban. Ugyanakkor nem az volt az elsődleges, hogy mindenáron profi kosarasokká váljanak a játékosaik, hanem az, hogy kosárlabdát szerető jó embereket neveljenek. Ez a hozzáállás annyira ránk tapadt az évek során, hogy szinte magaménak érzem. Élveztük ezt a színvonalas, ugyanakkor semmit ránk nem erőltető közeget. Nekem életreszóló barátságokat adott a sportiskola és egy szemlélelet, amit felnőttként, most már edzőként, hasznosítok is. De sosem fogom elfelejteni például a külföldi utazásainkat; a San Francisco-i vagy a tenerifei tornát. Rangos csapatokkal mérhettük össze magunkat, miközben a közös élmények tovább mélyítették a csapatszellemet. A közös sztorizgatások kifogyhatatlan emléközöne kötődik ezekhez az évekhez plusz egy névhez, aki oroszlánrészt vállal a sportiskola sikereiben – Horváth Józsihoz. 

– Mik azok az értékek, amiket a sportiskolának tulajdonítasz?

– Nehéz különválasztani, hogy mit hozott az ember a családból és mit a második otthonaként funkcionáló egyesületétől, de abban biztos vagyok, nem az  lennék, ami vagyok, ha kimaradt volna az életemből a sportiskola. A legfontosabb, hogy barátokra találtam, akikkel igazi, ma is működő csapatot alkotunk. Rendkívül jó szakemberek foglalkoztak velünk, akik ma is példaként állnak előttem. Tiszteletet, kitartást tanultam, türelmet, önfegyelmet. Olyan erényeket nyertem, amik formáltak. Az edzők pedig olyan tudást adtak át, amire lehetett és érdemes volt építkezni. 

– Ezek szerint egy percig sem volt kérdés, hogy te is a kosárlabdát választod hivatásnak? 

– Nem, nem volt. Persze fiatalon még a profi játékos karrier vonzott, közben jött meg az étvágyam, hogy minél többet tanuljak és jó edzővé válhassak. 

– Azért a kosaras pályafutás is megadatott…

– Igen, a sportiskolás évek után a SMAFC-ban játszottam a mindenki számára ismert Vetési Imre irányításával. Később Pécsre kerültem, az U20-as csapattal 2016-ben bajnokságot nyertem az NB 1 B-ben. Ott is kiváló edzőim voltak, például  Csirke Ferenc vagy Juhász Olivér.   Viszont egyre többször sérültem, s bár még Ausztriában is játszottam egy évet a Bundesligában, közben már elkezdtem edzősködni is. Sőt, elég sokáig párhuzamosan ment a játék és a munka, de tavaly beláttam, ha jól akarom csinálni, akkor most már az edzői munkára kell a figyelmemet koncentrálnom.  

– Fiatalon, huszonhét évesen vezető edző lettél a Zalaegerszeg női csapatánál. Megérte váltani?

–  A Soproni Darazsaknál már évek óta dolgoztam edzőként, a kisebbeknél kezdtem másodedzőként, később kaptam a komolyabb feladatokat is. Szerencsém volt, ha a leány utánpótlás akadémiákat nézem, akkor a legjobb helyen kezdtem el tanulni az alapokat, szakmájukban a legjobbaktól.  Közben diplomáztam a Szombathelyi Egyetemen, idén pedig – ha minden jól megy – a  Testnevelési Egyetemen szerzem meg a mesterdiplomám. Fontos, hogy folyamatosan fejlődjek, ezért azt mondom, igen, megérte, váltanom kellett. A Zalaegerszeg megkeresése pedig megtisztelő volt, így főállású vezető edző lettem a NB I/B Piros csoportban játszó ZTE-nél. Még sok mindent kell megtanulnom és tapasztalatokat kell szereznem, de nincs bennem kétség: a kosárlabdában szeretnék érvényesülni a jövőben is. 

– Egykori sportiskolás csapatodból többen is hasonló utat járnak be. Ezt minek tulajdonítod?

– A gyerekkori, fiatalkori élmények nem csak rám hatottak ilyen erősen. Sopron nem egy kisváros, ha a kosárlabda oldaláról nézzük. Európa élvonalában a női csapata, profi a férfi gárdája. A Testnevelési Egyetemre nem tudok úgy bemenni, hogy ne találkozzak soproniakkal. Még a rektorunk is soproni, de a professzorok és a diákok között is rengeteg az ismerős. Jó érzés ez, büszkeséggel tölt el. És úgy gondolom, nem csak nekem, másoknak is jó ajánlólevél a karrierjéhez a Soproni Sportiskola Kosárlabda Akadémiánál eltöltött idő, s mindaz, amit ott tanultunk. Az meg külön öröm, gondolom ezzel sem vagyok egyedül, hogy jó látni: a sportiskola egyre magasabb szintre emeli az utánpótlásnevelést, egyre több soproni van a korosztályos válogatottakban és ott látjuk az akadémistákat a Soproni KC és a SMAFC csapatában is. Ha kimegyek egy meccsre és látom a sportiskolásokat a profik között, az nekem is öröm.   

Nem szakadnak el a kosárlabdától

Czukor Bence csapattársa volt éveken át dr. Szekeres Ábel, aki ugyan a jogi pályát választotta hivatásául, a kosárlabdától nem szakadt el. Aktív játékosa a Pénzügyőr NB1 B zöld csoportjában szereplő csapatának, és levelezőn végzi a Testnevelési Egyetemen a szakedzőit.

– Mindig is életem része volt a kosárlabda. Tisztában vagyok vele, hogy a sportolói karrierem véges, de ha a játékot be is fejezem, a kosárlabdától akkor sem szeretnék majd elszakadni. Ugyan jogászként képzelem el a jövőmet, de a hobbim a kosár lesz mindig is. S miért ne lehetne a szabadidőmet is komolyan venni, hozzáértően űzni? – indokolta döntését Szekeres Ábel. 

Ugyancsak csapattárs volt anno Barta Bence, aki jelenleg mérnökként dolgozik Linzben. A bécsi egyetemi évek alatt oszlopos játékosa volt az egyetemi csapatnak, sőt, edzősködött is. 

– A sportiskolai kötődésem nem halványodott el, és bár most nem fér bele az életembe a kosárlabda, ez bármikor változhat. Figyelem és követem mi történik kedvenc sportágamban, s talán eljön az idő, amikor visszaterek az oldalvonalra edzőkent- mondta el Barta Bence.