Történelmi sikert ért el múlt héten U14-es válogatottunk a Slovenia Ball-on: veretlenül meneteltek a döntőig a fiúk, a fináléban Lengyelország volt a jobb, de az immár húsz éve megrendezésre kerülő, nívós torna történetében először érmet szerzett férfi vonalon Magyarország. A 2012-es képző-kiválasztó program vezetőjével, a következő idényben klubszinten a Vasas Akadémia U19-es együttesét irányító Bazsik Péterrel beszélgettünk az utóbbi évek munkájáról, a Slovenj Gradecben történtekről, illetve arról, mi várhat a jövőben a csapat tagjaira.
– Hogy nézett ki az elmúlt éves munka az U14-es képző-kiválasztó programban?
– Visszaugranék a 2024/25-ös szezon elejére, amikor a 2012-es generáció elkezdte a KKP-t. Az U13-as korosztályban négy régióban (Kelet, Nyugat, Dél, Budapest) zajlik a kiválasztás, első körben a klubok ajánlanak játékosokat a regionális összetartásokra, ahol 15-16 gyerek dolgozik együtt, aztán találkoznak egymással ezek a területi válogatottak – 2024 decemberében játszottak először a Négy Régió Tornáján, 2025 áprilisában jött a következő, ők voltak az első évjárat, akik két ilyen megmérettetésen is részt vehettek.
Ekkor még Debrecenben edzősködtem, a KKP-ban pedig a Keleti régióban dolgoztam, tavaly nyáron rendeztünk először edzőtábort a B, majd az A válogatottnak 24-24 fővel, ezt megelőzően kértek fel szövetségi edzőnek, előbbit kívülről néztem, utóbbi táborban már én tartottam az edzéseket, a tervek szerint jövő nyárig dolgozunk a korosztállyal ezzel a stábbal. Az én kérésemre állítottunk össze B válogatottat is, mert szerettünk volna minél több játékost alaposan megnézni, ezt követően szűkítettük le 24-re a programban részt vevők létszámát.
Tavaly októberben volt egy összetartásunk Sukorón, nem sokkal később pedig egyedüli válogatottként szerepelhettünk a debreceni Cívis Kupán, amit egyébként meg is nyertünk, bár nem ez volt a legfontosabb – ez egy remek lehetőség volt számunkra, hiszen játszhattunk négy hasznos mérkőzést, ami sokat segített abban, hogy összeszokjanak a fiúk. Ezen a tornán nem volt szabályozva, hogyan lehet cserélni, de mi tartottuk magunkat a Slovenia Ball-on – és az U14-es magyar bajnokságban – érvényben lévő rendszerhez, hiszen ez is a felkészülésünk része volt. Itt már csak 16 fővel vettünk részt, a későbbiekben is ennyi játékossal dolgoztunk egyszerre, igyekeztünk kialakítani egy erős magot, miközben folyamatosan monitoroztuk a többieket.
– Mit érdemes tudni a Slovenia Ball-ról?
– Ez egy húsz éves múltra visszatekintő, rangos meghívásos torna az U14-es korosztályban, olyan játékosok szerepeltek itt korábban, mint Dario Saric, Santi Aldama, Mario Hezonja, Klemen Prepelic vagy éppen az idei U18-as Eb sztárja, a Szlovéniát végső győzelemre vezető Stefan Joksimovic. Magyarországon régóta fontos lépése a korosztályos Európa-bajnokságokra vezető útnak ez a kupa, én nagyon szeretem, most voltam harmadjára, korábban másodedzőként jártam itt a 2005-ösökkel és a 2008-asokkal, így már tudtam, hogy nagyjából mire számíthatunk. Az eddigi évekből kiindulva sejtettem, hogy az erősebb csoportba kerültünk, de azt is közvetítettem a gyerekek felé, hogy ha választhattam volna, akkor is ide kértem volna magunkat, mert abból lehet a legtöbbet tanulni, ha nálunk előrébb tartó kosárlabda-kultúrákkal szemben mérettethetjük meg magunkat, függetlenül attól, hogy alakulnak az eredmények. Ebben a korban az a legfontosabb, hogy minél több nemzetközi tapasztalatot szerezzenek a játékosaink, amit később kamatoztatni tudnak majd.
A szabályrendszer nagyon hasonló, mint a hazai U14-es bajnokságban: zónázni nem lehet, csapdázni igen, hat-hat különböző játékos léphetett pályára az első, illetve a második negyedben, a harmadik-negyedikben már nem volt ilyen megkötés. Az egyetlen különbség, hogy itt a FIBA-szabályoknak megfelelően védőtérfélről elvégzendő bedobásnál is kezeltetni kell a labdát, míg otthon nem – e tekintetben a spanyol rendszert vette át az MKOSZ az U14-es korosztállyal bezárólag 2024-ben, ezzel a játék gyorsítása a cél; Spanyolországban egyébként a felnőtt élvonalban, az ACB Ligában is így játszanak. Visszalassulni sokkal könnyebb, mint felgyorsulni, így zökkenőmentesen sikerült alkamazkodni ehhez az eltéréshez.
– Milyen célokkal érkeztetek a tornára? Ezek mennyiben valósultak meg?
– Megfogalmaztunk magunk között egy számszerűsíthető célt, hogy szeretnénk érmet szerezni. Ez úgy történt, hogy egyesével megkérdeztem a kerettagoktól, hogy mivel lennének elégedettek, azzal tisztában voltak a játékosok, hogy fiú vonalon még sosem szereztünk itt érmet, és mindenki azt mondta, hogy tegyük magasra a mércét.
Ezen felül szerettük volna következetesen a saját kosárlabdánkat játszani, azt akartuk, hogy végig látsszon, mit akarunk játszani: kőkemény védekezés jó pozíciókban, ha megvan a labda, jussunk el minél gyorsabban dobóhelyzetig, amikor van rá lehetőség, igyekezzünk emberelőnyöket kialakítani és könnyű kosarakat szerezni, ha esetleg nem működik a támadásunk, kontrolláljuk a mérkőzést a védőmunkánkkal. Próbáltunk egy olyan rendszert kialakítani, ahol mindegy volt, hogy ki milyen pozícióban van, a magasak is kiléptek a periméterre, a mezőnyök is jártak bent a gyűrű alatt. A legfontosabb támadásban a spacing és a gyors döntéshozatal volt, a játék olvasására épült a filozófiánk.
Maximálisan meg vagyok elégedve a játék képével, úgy gondolom, hogy látszott, mit gyakoroltunk, mit akartunk viszontlátni, volt karaktere a csapatnak, úgyhogy csak szuperlatívuszokban tudok beszélni az egész tornáról. Minden szempontból fantasztikus volt, amit átéltünk, az is sokat jelentett, hogy kilenc-tíz gyerek szülei is a helyszínen szurkoltak dudával, dobbal, egy emberként beálltak mögénk ők is, sokat jelent és nem magától értetődő ez a támogató háttér.
– A keret harmadát a veretlen bajnok MAFC adta – más években is előfordult, hogy egész szezonban nem talált legyőzőre a U14-es aranyérmes -, egy-egy pécsi és zalaegerszegi mellett tíz budapesti tehetség kapott helyet az utazókeretben. Inkább tendencia vagy idei sajátosság a fővárosi dominancia ebben a korosztályban?
– Volt már alkalmam számos Négy Régió Tornáján részt venni, közel sem mindig ilyen egyértelmű, hogy a budapesti régió a legerősebb, ezt inkább 2012-es sajátosságnak mondanám (2022 és 2025 között zsinórban négyszer az NKA Pécs nyerte a bajnokságot ebben a korosztályban – a szerk.). Biztosan előnyt jelentett a fővárosiaknak, hogy ők Budapest-válogatottként már a képző-kiválasztó program megkezdése előtt találkoztak és dolgoztak együtt, ahogy az is egyértelmű, hogy Budapesten nagyobb a merítési lehetőség, mint a többi régióban.
Egy 2013-as születésű játékos, Bencze Gergő került be az utazókeretbe, viszont rajta semmilyen szempontból nem látszik, hogy fiatalabb a többieknél, a B döntőben szereplő ZTE-ből került be a válogatottba, ahol 37 pontot átlagolt, a következő idényben már a Sopront erősíti.
– Hogyan készítettétek fel a gyerekeket életük első válogatott tétmérkőzéseire?
– Mindenképpen sokat jelentett nekik, hogy a nemzeti csapatban játszhatnak, látszott rajtuk, hogy izgultak az első meccs elején, de mondtam nekik, hogy ez teljesen természetes: válogatott mezben vannak, ők kérték a számot, volt bemutatás és szólt a Himnusz minden mérkőzés előtt – ezt meg kell szokni. Hozzá kell tennem, hogy nagy előnyt jelentett, hogy az idény során szinte mindenki járt külföldi tornán a klubjával; amikor KKP-segédedző voltam a 2005-ösöknél, miközben veretlenül nyertünk serdülő bajnokságot a Vasassal, csak mi játszottunk nemzetközi meccset a magyar klubok közül, ebben egyértelmű az előrelépés. Ez segített minket abban, hogy nem kellett egy teljes félidőnek eltelnie, hogy megnyugodjanak a játékosaink, két-három perc kapkodás és bizonytalanság után már hozták azt, amit tudnak. A szlovákokkal egyébként játszottunk már edzőmérkőzést, de ott felforgatott összeállításban léptünk pályára, az ellenfél sem a legjobbjaival érkezett, ez a találkozó inkább tapasztalatszerzés volt, mint éles meccs.
– A csoportkörben a házigazdákat (80-64), a bolgárokat (84-71) és a későbbi aranyérmes lengyeleket (69-55) is legyőztétek.
– Szlovénia ellen a végére kinyílt az olló, de egyáltalán nem mondanám, hogy sima meccs volt. Küzdelmes, brusztolós mérkőzést játszottunk a hazaiakkal, azt gondolom, hogy a játékot szinte végig kontrolláltuk, de az eredmény sokáig szorosan alakult, az utolsó öt-hat percben sikerült kinyitni az ollót. Átestünk a tűzkeresztségen, jó energiákkal játszottunk, nagy önbizalmat adott ez a győzelem.
Bulgáriával szemben korán kialakítottunk egy tíz pont feletti előny, amit gyakorlatilag végig meg tudtunk őrizni. A meccs vége nem sikerült jól, ez szerintem annak tudható be, hogy nagyon hamar összegyűltek a csapatfaultok mindkét oldalon, ez az „állóháború” pedig gyorsan meg tudja törni egy csapat ritmusát, főleg ilyen fiatal korban. A mi agresszív védekezésre és első opciós befejezésekre épülő játékunkat különösen megnehezítette a sok szabálytalanság, ezért nem volt jó nézni az utolsó negyedet, ugyanakkor azt éreztem, hogy akármeddig játszhatnánk, mindenképpen mi nyernénk.
A lengyelek ellen robbantottunk a nagyszünetről visszatérve, amire nem sokan számítottak – a rivális szakmai stábját is beleértve. Már ekkor látszott, hogy fizikálisan sokkal előrébb járnak nálunk a lengyelek, nagyobbak, erősebbek, ennek ellenére sikerült a harmadik negyedben olyan védekezést bemutatnunk, ami teljesen elbizonytalanította őket, ekkor öt-hat ziccert tudtunk dobni szerzett labdákból. Látszott a lengyelek edzőjén, hogy ő is nagyon hisz a kemény védőmunkában, talán még nem találkozott olyan ellenféllel a csapata, amely jó értelemben erőszakosabb volt hátul, ezzel sikerült meglepnünk őket.
– A Szlovákiával vívott elődöntő volt a legsimább meccsetek (71-44). Ennyivel erősebb volt a csoportotok?
– Valószínűleg igen, abból kiindulva, hogy a lengyelek 42 ponttal verték a bosnyákokat a másik ágon. Ahogy már említettem, sejtettem, hogy miénk lesz a nehezebb négyes, de azt nem gondoltam, hogy ennyivel. Hozzá kell tenni, hogy szerintem kifejezetten jól játszottunk a szlovákok ellen, annyira rendben volt a védekezésünk, hogy nem nagyon találtak rajta fogást, minden negyedet megnyertünk, kétszer is sikerült tíz pont alatt tartani őket. Próbáltam forgatni a csapatot már a döntőre gondolva, úgy gondolom, hogy mindenki elegendő játéklehetőséget kapott (mind a 12 magyar játékos több mint 9, kevesebb mint 22 percet töltött a pályán – a szerk.), amire rá is szolgáltak a gyerekek a teljesítményükkel, talán mondhatom, hogy itt tényleg csak a különbség volt kérdéses, a mérkőzés kimenetele nem.
– A fináléban végig a lengyelek irányítottak (65-87) – melyik meccs tükrözi inkább az erőviszonyokat?
– Azt gondolom, hogy valahol a kettő között van az igazság, de el kell ismerni, Lengyelország jobb csapat volt nálunk szerkezetben, fizikailag. A döntőbeli eredmény ugyanakkor csalóka, teljesen elkészültünk az erőnkkel, szerintem ennyi nincs a két csapat között, bár jelenleg előrébb tartanak. Úgy érzem, a döntőt látva még inkább felértékelődik, hogy egyszer sikerült megvernünk egy ilyen ellenfelet. Öt nap alatt az ötödik meccsen már nagyon kijönnek a fizikális különbségek, főleg ebben az életkorban, ráadásul a lengyelek majdnem tökéletes mérkőzést játszottak minden szempontból, irgalmatlan dobószázalékkal kezdtek, öt hármast értékesítettek az első negyedben, pedig ez nem volt erősségük a torna során. Azzal, hogy betaláltak kívülről, több helyük volt a benti játékra, az is működött, amíg az első meccsen sikerült limitálni az MVP-nek is megválasztott lengyel óriást, Jakub Krzyzanowskit, ezúttal nem tudtunk vele mit kezdeni. Egy szavam nem lehet a srácok hozzáállására, mindent kiadtunk magunkból, azonban fizikálisan felőröltek minket a végére. Ez tipikusan az a meccs volt, aminek az elején az egyik csapat mindent bedob távolról is, a másik meg kihagy öt ziccert, ezáltal nemcsak matematikailag alakul ki nagy különbség, hanem lélektanilag is, innen nagyon nehéz visszajönni. Mindent megpróbáltunk, sokféle szerkezettel kísérleteztünk, de ez egyszerűen nem a mi meccsünk volt. Összességében mégis nagyon büszke vagyok a csapatra, történelmi dolgot vittünk véghez.
– A legeredményesebb magyar játékos, Bencze Gergő csupán a torna 16. legjobb dobója volt kereken 10 pontos átlaggal, megoszlottak a terhek a csapaton belül, miközben ti kaptátok a legkevesebb pontot (meccsenként 64,2-t), a második legtöbb lepattanóval (55) és a harmadik legtöbb gólpasszal (15,2) zártatok – érdekesség, hogy ez utóbbi mutatóban az aranyérmes lengyelek voltak a sereghajtók. Hogy látod, a számok tükrében mennyire teljesültek a nem eredményben mérhető várakozásaitok?
– Nem volt célunk, hogy legyen egy-két kiemelkedő pontszerzőnk, sőt, éppen ellenkezőleg. A három csoportmeccsen három különböző játékos zárt a legmagasabb VAL-mutatóval nálunk, szerintem ez mutatja meg a válogatottunk igazi erejét. Minden edzőtáborban nagy hangsúlyt fektettünk rá, hogy valódi CSAPATként tudjunk működni, sok közösségi programot szerveztünk a gyerekeknek, de igazából nem volt nehéz dolgunk, mert az elejétől kezdve így gondolkodtak maguktól is. Úgy érzem, hogy sikerült egy olyan jó közösséget építenünk, amin belül már mostanra sok kosárlabdán túlmutató barátság szövődött. Azt hiszem, edzőként nincs fontosabb annál, mint elérni, hogy a játékosaid a pályán kívül is szívesen legyenek együtt. Meggyőződésem, hogy ez az összetartás meglátszik a pályán is, mert az ilyen emberi dolgokon múlik, hogy éles helyzetben az egyénieskedés vagy az önzetlenség kerül előtérbe, csak akkor lesz képes mindenki „meghalni a pályán” a többiekért, ha ilyen viszonyban van a csapattársaival.
A 64,2 kapott pont szerintem magáért beszél és igazolja azt, hogy valóban kellően agresszív volt a védekezésünk, a lepattanózás fontosságáról szintén rengeteget beszéltünk, sokaknak meglepetés volt, hogy aki uralja a lepattanócsatát, az nyeri a mérkőzések döntő többségét. Ez nagyon megmaradt mindenkiben, tényleg folyamatosan öt emberrel mentünk a pattanóért. A gólpasszok száma sokat elárul az önzetlenségről, a csapategységről, ami talán még a számszerű eredménynél is fontosabb a jövőre nézve.
Nagyon fontos kiemelni, hogy ez az ezüstérem teljes mértékben egy közös magyar siker, amire a klubedzők rengeteg munkája nélkül esélyünk sem lett volna. Nagyszerű karaktereket kaptunk, akik minden szempontból készen álltak a feladatra, nekünk „csak” az volt a dolgunk, hogy egységbe kovácsoljuk őket.
– Végezetül tekintsünk kicsit előre! Mi vár rátok a következő szezonban, illetve milyen jövőt jósolsz az ezüstcsapat játékosainak?
– Jövő nyárig mi, a KKP-stáb dolgozunk a 2012-es korosztállyal, aztán U16-ban adjuk át őket az Eb-re készülő edzőknek. Az U15-ös és az U16-os válogatott együtt szokott készülni, hogy könnyebb legyen felmérni, ki lehet az a fiatalok közül, aki akár az utazókeretbe is bekerülhet az egy évvel idősebbek közé. Szeretnénk újabb nemzetközi tornákon részt venni, reméljük, hogy ezek beilleszthetők a kadett versenynaptárba, mert egy ilyen sikeres szereplés után könnyebb eljutni nívós kupákra, jó lenne meglovagolni ezt az ezüstérmet ilyen szempontból is.
A távoli jövőt illetően nem szeretnék jósolni, mert rengeteg tényező együttállása kell ahhoz, hogy egy valóban tehetséges, jó mentalitású U14-es magyar válogatott játékos felnőtt szinten is magára ölthesse a címeres mezt. Azt szerintem mondhatjuk, hogy ez egy ígéretes generáció, igyekszünk minél többet dolgozni velük, és mindenkinek megadni a lehetőséget ahhoz, hogy adott esetben megállja a helyét nemzetközi szinten is. Nekünk az a feladatunk, hogy biztosítsuk a feltételeket ahhoz, hogy a keretből bárki profi kosárlabdázóvá váljon, amennyiben erre alkalmassá teszik az adottságai, ez a célja a KKP-nak.
A Slovenia Ball-on ezüstérmet szerző U14-es magyar válogatott:
Gnandt Lóránt (MAFC, 2012)
Német Zoltán (Kaszások, 2012)
Konecsnyi Bertin (Kaszások, 2012)
Szabó Gergő (Honvéd, 2012)
Deme Dávid (MAFC, 2012)
Mónus Ádám (Vasas, 2012)
Gaál Benjámin (MAFC, 2012)
Lánczos Lázár (NKA Pécs, 2012)
Borbély Ádám (Honvéd, 2012)
Kis Bálint (MAFC, 2012)
Bencze Gergő (ZTE, 2013)
Oszlánszki Pongrác (Honvéd, 2012)
Bazsik Péter – vezetőedző (Vasas)
Mészáros Csaba – segédedző (Megyeri Tigrisek)
Dian Gergő – segédedző (Vasas Akadémia)
Fotók: FIBA, DEAC, Vasas Akadémia