Dénesék buszát be sem akarták engedni Szombathelyen, de végül megnyerték a kupát

A szezon végén befejezte aktív kosaras pályafutását Dénes Gábor, aki pályafutása során a Falco, a Kaposvár, a Pécs és a Kecskemét együtteseiben szerepelt mielőtt Sopronba került és most az évad végén visszavonult. A soproniak csapatkapitányát, a visszavonuló korábbi válogatott kosarast a sakc.hu kérte, hogy tekintsen vissza pályafutására.

(X) Fogadj a Premier League legjobb mérkőzéseire kockázatmentesen 20 000 forintig!

– A kosárlabda volt az első és egyben az utolsó sportágad?

– Gyakorlatilag igen. A kis faluban, ahol gyerekeskedtem, csak focizni lehetett, ráadásul nem is nagyon volt korombeli gyerek. Amikor Szombathelyre kerültem, ott a Váci Mihály Általános Iskolában kezdtem kosarazni, ami egyrészt a sport miatt volt jó, másrészt pedig velem egykorú gyerekekkel barátkozhattam, közösségbe kerültem. Szarka Ildikó kezdett foglalkozni velem, nála kaptam alapokat, majd Váradi Attilához kerültem, akinek azt gondolom – sokak mellett persze – a legtöbbet köszönhetem. A kadett korosztályt gyakorlatilag kihagytam, még serdülőként kerültem fel az ifikhez. Ott sokat gyakoroltam külön, és nagyon boldog voltam, amikor Henrik Istiék között sikerült kosarat dobnom.

– Az NB I-ben is Szombathelyen mutatkoztál be…

– Igen, és jó ideig minden nagyon szép és jó volt. Nagyon sok remek játékossal játszottam együtt, Kálmán Lászlótól Walke Károlyon, Pankár Tiboron át Samir Mujanovicsig, Krivacsevics Dragoljubig és Dzunics Braniszlávig – ők mind nagy hatással voltak rám, és későbbi pályafutásomra. Ez a Falco igen látványos, eredményes kosárlabdát játszott, rendre sokpontos meccsekkel, gyakran jutottunk száz pont fölé – ekkor még túl sokat nem tudtam a védekezés fontosságáról.

– Kaposvárra kerültél és bajnok lettél…

– Az átigazolás olyan fiatalon bizony nem volt egyszerű. Felröppent a hír, hogy a Falcónál több szempontból is elég kaotikus helyzet állhat elő. Megkeresett a Kaposvár, szóban elköteleztem magam, majd kiderült: mégsem lesz gond Szombathelyen, ahol Váradi Attila lett az edző, aki kérte, hogy maradjak.

Nehéz helyzetbe kerültem, ugyanis, mint már mondtam, neki nagyon sokat köszönhettem, Kaposvárra viszont szóban már elköteleztem magam. Volt lelkiismeret furdalásom, hogy cserben hagyom azt, aki nagyon sokat adott nekem, ugyanakkor úgy neveltek, hogy az adott szó szent – így mentem Kaposvárra.

Utána évekig kaptam hideget-meleget amikor ellenfélként Szombathelyen játszottam, de abban biztos vagyok, hogy aki igazán ismert engem, megértett. Az első kaposvári év szenzációs volt, bajnokok lettünk, a második már kevésbé sikerült, majd Pécsre kerültem.

– Ahol pedig kupagyőztes lettél…

– Abszolút esélytelenként. A történet ma már legendává vált, hogy amikor a buszunk megérkezett Szombathelyre és be akart állni, a kapunál fel sem ismertek minket. Amikor megkérdezték, kik vagyunk, a sofőrünk “beblöffölte”, hogy ez a kupagyőztes csapat busza. Valami tudhatott… Négy nagyon szép szezon volt ott, és a pécsi időszak jó példa volt arra, hogy a folyamatos építkezést, fejlődést látva folyamatosan nőtt a szurkolótábor. Pécsett tanultam meg azt is, hogy nem csak a győzelmeknek, érmes helyezéseknek van értékük, hanem egy középmezőnyben elfoglalt pozíció is lehet értékes és szép eredmény, ha az adott csapat az ellenfelek és a saját gazdasági lehetőségei ismeretében ki tudja hozni magából a maximumot.

– Következett Kecskemét, ahol egy évadot – nem a kiesés miatt – a másodosztályban is játszottál…

– Kecskeméten, ahol a meccseken állandó, stabil nézőszámunk volt, ott a mag sokáig együtt maradt, szintén nagyon kellemes időszakot töltöttem el. Az NB I B-be jogi, gazdasági okok miatt kerültünk, de ott ha lehet, még többet edzettünk, mint az élvonalban. A különbség talán annyi lehetett, hogy akadt pár könnyebb mérkőzés, de nem lehetett lazítani. Igaz, hogy az a pár évvel ezelőtti NB I B nem említhető egy lapon a mai piros csoporttal, amely egy gyengébb NB I-gyel is felér. A kecskeméti és a pécsi időszak kapcsán feltétlenül szólnom kell Sztojan Ivkovicsról, illetve most már Ivkovics Sztojanról, akivel a két klubban és a válogatottnál vagy egy évtizedet dolgoztunk együtt. Ő akkor tudott sokat hozzátenni játékom, és talán mondhatom a személyiségem fejlődéséhez, amikor már felnőtt, sőt válogatott játékos voltam.

– Amellett, hogy magas szinten kosaraztál, azon igen kevés élvonalbeli játékosok egyike vagy, aki tanultál, diplomákat szereztél. Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a sportot és a tanulást?

– A pécsi és a kecskeméti időszakban is tanultam – levelezőn. Kezdetben bizony elég kemény volt, nem nagyon ismertem senkit, akitől segítséget kérhettem volna. Később már könnyebben ment, hozzáteszem, a klubok is rugalmasan álltak a kérdéshez, ha a tanulmányok miatt szükséges volt, elengedtek egy-egy edzésről. Úgy gondolom, ez most is megvan, tehát szerintem, ha nem is könnyen, de összeegyeztethető az élsport az egyetemi, főiskolai tanulmányokkal.

– Sopron volt az utolsó állomás pályafutásodban, sikerekkel, érmekkel, majd egy hajmeresztő playout-os szezonnal, végül playoff szerepléssel…

– Feleségemmel, Fegyverneky Zsófival, akivel évekig egymástól elég távol játszottunk, szerettünk volna végre helyileg közel kerülni egymáshoz. Nem számítottam a Sopron megkeresésére, de mivel Zsófi is itt játszott, jól jött… lehet, kapott egy jó “fülest” a klub. Az itteni időszak remekül indult, messze várakozáson felüli Magyar Kupa ezüsttel és bajnoki bronzzal. Aztán volt olyan is, hogy playout párharcban maradtunk csak bent. Ahogy a siker közös, úgy a kudarcokban is megvolt mindenkinek a felelőssége.

– A válogatottban is játszottál, közel harminc alkalommal…

– Amikor elkezdtem kosarazni, az volt az egyik álmom, célom, hogy válogatott legyek. Zsebe Ferencék generációján nőttem fel, elképzeltem, milyen érzés is lehet címeres mezben pályára lépni. Amikor serdülő válogatott voltam, előfordult, hogy a válogatott mezben aludtam.

Sosem felejtem el, Székesfehérváron, Eb-selejtezőn olyan francia csapat ellen játszottam, amelyben Boris Diaw és Tony Parker is szerepelt. Persze megvertek minket vagy huszonöt ponttal. A meccs után a büfében Diaw-val beszélgettünk, ő mesélte, hogy Parkert hamarosan viszik az NBA-be.

Még mondtam is Borisnak, miért nem őt, ő sokkal jobb… végül mindketten bajnokok lettek. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy – ha nagy sikereket nem is értünk el, nem jutottunk Európa-bajnokságra -, felnőtt válogatottnak mondhatom magam. Nagyon örültem neki, hogy Romániába kijutott az Eb-re a csapat és remélem, még drukkolhatok világversenyeken a válogatottnak.

– Mit tervezel, milyen elképzeléseid vannak a jövődre vonatkozóan? Nyilván szeretnéd a kosárlabda közelében maradva, a tanulmányaidat hasznosítani…

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a sportban maradnék. Egy itthon elég kevéssé (ki)használt szakterületen, ami a sportnak és a közgazdaságtannak a kapcsolata. Itthon a klubok viszik a bajnokságot, a szövetség koordinál és szervezi a válogatottak programját, ami működik és a gazdasági háttér is megvan hozzá. Érdekes, hogy a nemzetközi kosárlabdában előttünk járó délszláv országok bajnokságaiban nincs ilyen gazdasági háttér, de ott a képzés, a nevelő munka olyan hatékony, hogy a legjobb fiataljaikat európai top-bajnokságok csapatai szerződtetik – de ez egy másik beszélgetés témája lehetne. Amit tapasztaltam tanulmányaim és a nemzetközi szövetségnél (FIBA) szerzett tapasztalataim során, úgy látom, néhány dolgot – és itt természetesen nem a sportszakmára gondolok – lehetne sokkal hatékonyabban csinálni a sportágban. Jó példa erre, amit Lettországban csináltak az utóbbi tizenöt évben.

Egy dolgot nagyon nem szeretnék, valahol “ellenni” a válogatott és a húsz éves NB I-es múltamnak köszönhetően amolyan megélhetési emberként, szeretnék értelmes, hatékony, a sportágat előrevivő munkát.

Fotó: www.sakc.hu