Emlékezetes győzelmeket aratva, nagybetűs csapatként játszva, mindössze egy – negyeddöntős – vereséggel az 5. helyen zárta a horvátországi B divíziós Európa-bajnokságot U18-as nemzeti együttesünk. Asztalos Miklós kulcsember volt Sipos Péter alakulatában, VAL-mutatóban, lepattanózásban és blokkolásban is élen járt a 2008-as születésű, 204 centis erőcsatár, aki Georgiának négy triplát szórt, a horvátok ellen pedig négy gólpasszt osztott ki a hajrában – a kecskeméti Mercedes-Benz Gyár KA következő szezonra profi szerződést kapó növendékével értékeltük a tornát, amelyre bizonyára szívesen tekint majd vissza a résztvevő magyar válogatott valamennyi tagja.
– Az előző idényben a bronzérmes junioroknál és az országos döntőben 7. helyen végző U21-eseknél is alapember voltál, míg a felnőtt élvonalban hat meccsen kaptál lehetőséget az alsóházban Kecskeméten. Milyen állapotban érkeztél a válogatotthoz, hogy sikerült a felkészülés?
– Úgy érzem, hogy minden szempontból eredményes szezont tudhattam magam mögött, a csapatsikerek mellett egyénileg is sokat tudtam fejlődni. Részt vehettem két A döntőn, az egyiken a négy közé jutás, aztán az érem is összejött, az pedig eddigi karrierem egyik legnagyobb élménye volt, hogy a nevelőegyesületem színeiben pályára léphettem az NB I. A-ban abban a csarnokban, ahol sok éven át néztem gyerekként az első osztályú mérkőzéseket. Ezek után nagy önbizalommal érkeztem az edzőtáborba, az érettségi letétele után különmunkát is tudtam végezni – a tervek szerint szeptembertől a Neumann János Egyetem hallgatója leszek, itt jól össze tudom egyeztetni a sportot a tanulással, a fiatalabb csapattársaim közül is sokan járnak ide, így kézenfekvő megoldásnak tűnik.
A válogatottal időre volt szükségünk ahhoz, hogy nagybetűs csapattá kovácsolódjunk, de a felkészülés végére ez teljes mértékben megtörtént. Bár ahogy említettem, egyénileg edzettem előtte is, fel kellett vennem a ritmust az új környezetben, eleinte nem úgy ment a játék, ahogy elképzeltem, ám az Eb-re sikerült csúcsformába kerülnöm.
– Különböző forgatókönyv szerint alakultak a csoportmeccseitek, de végül a bosnyákokat (93-82), az észak-macedónokat (86-63), a svédeket (79-55) és a georgiaiakat (68-62) is legyőztétek, ezzel veretlenül az élen végeztetek, amire talán nem sokan számítottak. Hogy élted meg ezt a menetelést?
– Magunk felé sem volt különösebb elvárásunk előzetesen, ami a számszerű eredményt illeti, persze szerettük volna kihozni magunkból a legjobbat. Aztán már az első meccsen éreztük, hogy képesek lehetünk dominálni, egyre inkább flow-ba kerültünk, ahogy magabiztosan nyertünk Bosznia-Hercegovina, majd még simábban Észak-Macedónia ellen. Gyengébb kezdés után a svédeket is teljesen felőröltük az utolsó negyedben, az már a hab volt a tortán, hogy egy szoros végjátékban a csoportelsőségről döntő Georgia elleni rangadót is behúztuk.
– Így érkeztetek meg a negyeddöntőbe, amely már tíz éve kritikus pont fiú utánpótlás-válogatottainknak – amennyiben eljutnak idáig (2016 óta a 23. korosztályos B divíziós Eb-n hatodszor került nyolc közé a magyar együttes), az ellenfél az előzetesen jóval esélyesebbnek tartott, tavaly U18-ban az A divízióból kieső, U16-ban oda feljutó Belgium volt. Pocsék kezdés után a második félidő elejére sikerült fordítani, de a hajrát a belgák bírták jobban (61-69) – mi döntött, mi hiányzott a még nagyobb bravúrhoz?
– A meccs előtt beszéltünk róla a stábbal, hogy próbáljunk meg félretenni mindent, ne gondolkodjunk az erőviszonyokon, hanem rontsunk nekik – aztán az első negyedben szembejött az a minőség és sebesség, amelyet addig legfeljebb a georgiaknál tapasztaltunk, ez pedig megbénította a játékunkat. Nyolc perc alatt 27-5-ös hátrányba kerültünk, utána viszont megmutattuk a karakterünket, óriási csapatmunkával a vezetést is átvettük a harmadik negyedben egy rövid időre. Sokat kivett belőlünk a nagy felzárkózás, miközben úgy éreztük, hogy a belgák kiemelkedő irányítójának, Ona Embónak szinte minden összejött, miután fordítottunk, a többiek is kíméletlenül bedobták az üres helyzeteiket. Igyekeztünk meccsben maradni, a hajrában valamivel közelebb is zárkóztunk, de le tudták menedzselni az utolsó perceket a harmadik negyed második felében megszerzett előnyükkel. Úgy éreztem, hogy a játékidő túlnyomó részében egyenrangú partnerek voltunk, pedig nagyon komoly minőséget képviseltek, nem véletlenül jutottak vissza az A-ba a bronzérem megszerzésével.
– Gyakran mondják az edzők, hogy az 5-8. helyért folyó mérkőzésekre már nem tudják motiválni csapatukat – nálatok nem volt ilyen probléma, kétszámjegyű hátrányból felállva, egylabdás csatában sikerült javítani a házigazda Horvátország ellen (75-73). Hogy álltatok hozzá a helyosztókhoz?
– Mindenki átérezte azt, amit vezetőedzőnk, Sipi bá többször hangsúlyozott nekünk: hálásnak kell lenned, amikor magyar mezben játszol, nem mérlegelhetsz, nem tudhatod, mit hoz az élet, leszel-e még valaha válogatott. Ezzel a mentalitással mentünk fel a pályára, úgy voltunk vele, hogy oké, elvesztettük a negyeddöntőt, de „legalább” az ötödik helyet célozzuk meg. Ennek köszönhető, hogy az utolsó két meccsen is ugyanolyan energiaszinten tudtunk játszani, mint korábban. Nagy skalpnak érzem, hogy hazai pályájukon legyőztük a nyíltan feljutásra törő horvátokat – igaz, ők még nehezebb szituációból érkeztek, egy dudaszós kosárral kaptak ki a lengyelektől.
– Szűk nyolc perccel a vége előtt még 62-51-es hátrányban voltatok, főszerepet vállaltál a nagy hajrában, egy duplát és négy gólpasszt jegyeztél a palánk alól a hátralévő időben. Minek köszönhető, hogy ekkor vált igazán hatékonnyá ez a fegyveretek?
– Az egész torna alatt próbáltunk az alsó posztos játékomra építeni, hogy ez itt ilyen eredményesen működött, ahhoz elsősorban az kellett, hogy a csapattársak bedobják a labdáimat. A horvátok talán nem tudtak jól reagálni erre a játékhelyzetre, volt, amikor rosszul segítettek; nagyon örülök, hogy sikerült hozzájárulnom egy ilyen emlékezetes fordításhoz.
– A zárónapon Románia következett (67-63), úgy tűnt, hogy presztízscsataként fogtátok fel a találkozót – ez valóban így volt?
– Természetesen! Ahogy elmondtam, mindannyian átéreztük, hogy címeres mezben mindig mindent ki kell tenni a pályára, azt hiszem, az egész csapat nevében állíthatom, mindig külön motivációt jelent, ha a románokkal találkozunk. Tisztában voltunk vele, hogy az 5. hely megszerzésével olyan eredményt érhetünk el, amire 11 éve nem volt példa ebben a korosztályban, szerettük volna megragadni ezt az esélyt, és bíztunk egymásban. A játék minőségén vagy a büntetőszázalékokon érezhető volt, hogy már mindkét csapat nagyon fáradt volt, de mi egy kicsit többen voltunk, jobban bírtuk a végjátékot, a feszültséget egy nagyon kemény, szinte birkózásba torkolló összecsapáson. Tudtuk, hogy a 7-es számú irányító, David-Ian Rasoga a rivális legfontosabb embere (Georgia ellen 17 gólpasszal B divíziós Eb-rekordot döntött a Ploiesti tehetsége – a szerk.), aki szintén nagyon elfáradt, 30 perc felett átlagolt a tornán, sok kiemelkedő védő volt a csapatunkban, így többnyire ki tudtuk venni a játékból, a hajrában azért megmutatta magát, de ez nem volt elég nekik szerencsére.
– Három alkalommal tudtatok tíz pont feletti különbségről fordítani, mindhárom szoros végjátékotokat megnyertétek, hat győzelemmel és egy vereséggel zártatok. Nevezhetjük sikeresnek a szerepléseteket annak ellenére, hogy elérhető közelségben volt a feljutás is?
– Úgy gondolom, hogy egyértelműen pozitívan értékelhetjük az 5. helyezést. Nyilván fájó, hogy a legrosszabbkor veszítettünk, de azért a 6-1-es mérleg magáért beszél. Szerintem ez annak köszönhető, hogy tényleg bíztunk egymásban, éreztük a bizalmat a stáb részéről is – ami természetesen kölcsönös volt. Gáspár Vince többször előre tudott lépni a végén, a legfontosabb talán az volt, hogy folyamatosan tudta minden pályára lépő játékos, hogy számíthat a többiekre. Nem stresszeltünk a kiélezett helyzetekben, hittünk benne, hogy meg fogjuk oldani őket, ez hála Istennek többször sikerült is, mint ahányszor nem. Fárasztó, nehéz, de eredményes Európa-bajnokságot zártunk, meg is ünnepeltük az ötödik helyet a forró fiumei éjszakában, úgy éreztem, mintha Brazíliában lennénk.
– Egyénileg is remek tornát zártál, 12,3 pont mellett 13,9-es VAL-t, 7,4 lepattanót és 1 blokkot átlagoltál, ezzel utóbbi három mutatóban a csapat legjobbja voltál, ráadásul a románok ellenit leszámítva minden mérkőzésen eljutottál legalább 9 pontig és 12-es teljesítményindexig. Mennyire vagy elégedett a játékoddal, miben fejlődtél a legtöbbet a közelmúltban és az Eb során?
– Úgy érzem, olyan játékos vagyok, akinek rengeteget számít, ha érzi a bizalmat az edzői részéről. Ez most teljes mértékben adott volt az alapozás első napjától kezdve, ahogy a csapattársaim is hittek bennem, örülök neki, hogy ezt viszonylag jó és kiegyensúlyozott teljesítménnyel tudtam meghálálni. Vasárnap már nagyon küszködtem, lehet mondani, hogy fáradt voltam, de ez nem kifogás, mindenkinek a hetedik meccse volt, viszont örülök, hogy összességében ki tudtam venni a részemet ebből a sikerből.
Talán az volt a legnagyobb előrelépés részemről, hogy csapatkapitány-helyettesként egyre inkább vezérszerepet tudtam vállalni a pályán és azon kívül is, ami korábban nem igazán volt rám jellemző.
– A következő szezonra profi szerződést kaptál a KTE-től, miközben az U21 mellett még utoljára U19-ben is pályára léphetsz az Akadémián, jövő nyáron pedig már az U20-as Eb-n szerepelhetsz, ha bekerülsz a keretbe. Mit vársz a 2026/27-es kiírástól?
– Hatalmas motivációval várom a bajnokság kezdetét. Jó érzés, hogy a felnőttcsapattal készülhetek, ott is számítanak rám, a játékpercekért nyilván meg kell majd küzdeni, de állok elébe. Fiatal csapat leszünk, ami nyilván kihívást jelent majd a bajnoki szereplés szempontjából, ugyanakkor úgy érzem, hogy a fejlődési lehetőséget tekintve jó helyen vagyok Kecskeméten, ahol hét évesen megismerkedtem a kosárlabdával és azóta is játszom.
Fotók: FIBA, MKOSZ/Hoffartné Kati
Remélem ezek a srácok megkapják a lehetőséget a csapataikban is. Eredményes és sérülésmentes szezon(oka)t és azt kívánom hogy a felnőtt válogatottban is láthassuk őket hamarosan. A jövő U18-asainak pedig csak egy Divizió A-ba való feljutást 🙂