A magyar férfi U20-as válogatott meggyőző teljesítménnyel jutott tovább csoportjából, a negyeddöntőben három negyeden át abszolút egyenrangú ellenfele volt Portugáliának, ám a negyedikben sokáig nem talált be, végül a 8. helyen zárta a pozsonyi B divíziós Európa-bajnokságot. 11,9 VAL, 5,4 lepattanó és 1,3 blokk mellett 11,4 pontos átlaggal a 2006-os születésű magasember, Angyal Medárd volt nemzeti csapatunk legeredményesebb tagja – a sikeres csoportkör és a kevésbé eredményes folytatás okai mellett amerikai karrierjéről is kérdeztük a hódmezővásárhelyi kötődésű játékost, aki ősztől már az egyetemi bajnokságban, az NCAA-ben fog szerepelni a Rollins College színeiben.
– Hogy sikerült a klubidény, milyen érzésekkel érkeztél az Eb-re?
– Az előző két szezont Amerikában, a Taft School-nál töltöttem, ez egy privát bentlakásos gimnázium Connecticut államban. A második évemre én lettem a csapatkapitány, ez adott egy plusz megerősítést az idényre, ami csapatszinten nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, viszont egyénileg elég jól teljesítettem, így kellő önbizalommal érkeztem a válogatotthoz. Igyekeztem címeres mezben, az európai kosárlabdában is kamatoztatni mindazt, amit a tengerentúlon tanultam, tapasztaltam.
– A csoportkörben egy hosszabbításos vereség mellett a dánokat (83-72), az albánokat (101-48) és a hollandokat (84-60) is szinte végig vezetve vertétek, összességében magabiztosan jutottak a legjobb nyolc közé, nagy energiával, sok gyorsindítással, látványosan játszottatok. Hogy élted meg ezt belülről?
– Nagyon jó volt a pályán lenni, ez a három szép győzelem egy stabil alapot adott a folytatásra. Tényleg élmény volt a játék, teljesen egyben volt a csapat, mozgattuk a labdát, ahogy kellett, örülök, hogy ennek a részese lehettem. Kulcsfontosságú volt, hogy a pályán és azon kvül is egy roppant összetartó közösség alakult ki, mindig számíthattunk egymásra, ami jó érzéssel töltött el, biztonságot adott.
– A negyeddöntőben három negyeden át felváltva követték egymást a két csapat jobb periódusai, megjósolhatatlan volt, ki fog továbbjutni, a negyedikben aztán jött egy közel hétperces gólcsend, amit a portugálok egy 15-0-s futással használtak ki, ez pedig eldöntötte a meccset (62-51). Mi történt, mi hiányzott a továbbjutáshoz?
– Nagyon sok labdát adtunk el, amiből leindítottak minket, ráadásul a sok engedélyezett támadólepattanóval egy csomó második esélyt is biztosítottunk nekik. Úgy gondolom, hogy egyfelől fejben veszítettük el ezt a ki-ki meccset, másrészt úgy tűnik, hogy nem álltunk készen arra a fizikalitásra, amit védekezésben képviseltek a portugálok, különösen az utolsó 16 percben. Nekem is voltak faultproblémáim, így nem tudtam annyit játszani, mint szerettem volna. Volt bennünk egy mentális gát, amit nem sikerült áttörni, nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, de ezen most már nem lehet változtatni, előre kell takinteni.
– Az utolsó két nap Gál Csongor és Mezőfi Márk sérülése miatt szűkebb kerettel álltatok fel, nagy küzdelemben végül Írországtól (88-79) és Bulgáriától (92-89) is kikaptatok, de a támadójáték már jobban nézett ki, mint Portugália ellen, te pedig mindkétszer kifejezetten erős számokat hoztál. Hogy álltál, álltatok hozzá a helyosztókhoz?
– Ahogy szerintem látszott is rajtunk, eléggé lelombozott minket csapatszinten, hogy nem jött össze a nagy áttörés, a legjobb négy közé jutás. Nehéz volt felállni ebből a vereségből, főleg úgy, hogy a rotációnk is felborult a hiányzók miatt. Annak viszont örülök, hogy nekem egyénileg kijött a lépés, eredményes tudtam lenni, ezzel a többieknek is próbáltam tartást adni.
– Az eredménysort elnézve feltűnő, hogy senkitől nem kaptatok ki simán, a győzelmeitekhez nem férhetett kétség, viszont a négy viszonylag szoros mérkőzéseteket egyaránt elveszítettétek. Miben látod ennek az okát?
– Szerintem azért volt esélyünk mindenki ellen, mert a csapatvédekezésünk töbnyire jól működött, a legnagyobb és szinte egyedüli hiányosságnak azt érzem, hogy a védőlepattanókat nem szedtük össze megfelelő arányban, ezzel rengeteg értékes labdát ajándékoztunk az ellenfeleknek. A végjátékokban nem voltunk elég hatékonyak, talán elizgultuk az utolsó támadásokat – még ha ezt én személy szerint magamon nem is éreztem -; nem könnyű megfogalmazni, mi lehet a probléma, de biztos, hogy van ennek valami oka. A rövidzárlatok is megismétlődtek az utolsó három meccsen, amikor hiába próbálkoztunk mindenfélével, egyszerűen semmi nem akart összejönni hosszú perceken át. Ilyenkor is igyekeztünk együtt maradni, néha összehívtuk az éppen pályán lévő ötöst, hogy rendezzük a gondolatainkat, tisztázzuk, hogy mi legyen a következő játék. Szomorú vagyok, hogy így alakult, pedig úgy érzem, hogy tényleg mindent megpróbáltunk.
– Mi lehet a titka annak, hogy a közeljövőben a magyar válogatottak meg tudjanak nyerni ezekhez hasonló, kiélezett mérkőzéseket?
– Kiemelkedően fontosnak tartom a mentális felkészültséget, mert ha ez egy csapatnál nincs a kellő szinten, akkor lehetnek bármilyen jó játékosai technikailag és taktikailag, nem fognak tudni mit kezdeni a helyzettel. Azt hiszem, hogy ez lehet a következő lépés a magyar kosárlabdának, amit megfejlődve adott esetben a negyeddöntők után előbb-utóbb érmeknek, feljutásoknak is örülhetünk majd. Csapatszinten úgy éreztük, hogy képességek terén ott a helyünk az élmezőnyben, odaérhetünk a legjobb négybe, ám az eredmények azt mutatják, hogy fejben nem voltunk elég erősek a kritikus pillanatokban.
– Az egyéni statisztikák is alátámasztják, hogy a keretből mindenki képes volt rövid időn belül két-három jó megoldásra, de nem akadt olyan vezér, aki minden meccsen húzta volna a csapatot, öten átlagoltatok 9,1 és 11,4 pont között. Ez minek tudható be?
– Valóban küzdöttünk a konzisztencia hiányával egyénileg, ugyanakkor amikor valakinek nem ment, mindig akadt más, aki előre tudott lépni. Szerintem ez egy nagyon jó és fontos dolog a magyar kosárlabda jövője szempontjából is, úgy érzem, hogy sokunkban megvan a potenciál arra, hogy tapasztaltabbá válva hasznos felnőtt játékossá váljunk majd, persze ehhez még rengeteg munka szükséges mindannyiunktól. Tényleg bárki képes volt pontot szerezni, vagy összerántani a csapatot egy fontos megmozdulással, akár egy blokkal, labdaszerzéssel vagy kiharcolt faulttal a pálya bármelyik oldalán.
– Most játszottál először a válogatottban Amerikából visszatérve – bár az ellenfeleknél is látványos tendencia, hogy egyre több fiatal megy ki a tengerentúlra, újabban már nem csak egyetemre, hanem a középiskolai évek alatt is, ahogy te; összességében azért az európai stílus jellemezte a kontinenstornát többségében tapasztalt, hagyományos felfogású edzőkkel. Miben tért el leginkább a játék az U20-as Eb-n a high school basketball-ban tapasztaltaktól, mennyire volt nehéz váltani?
– Az európai kosárlabda jóval szervezettebb és lassabb. Az elmúlt két év alatt teljesen átálltam a gyorsabb amerikai stílusra, de ez mindenkinél így van, aki kint játszik. A válogatottban jóval kontrolláltabban játszottunk, mint a középiskolai bajnokságban, jobban behatárolta a vezetőedző, kinek mit „szabad” eldobni – félreértés ne essék, megvolt a szükséges szabadságunk, egyszerűen más az edzői alapfelfogás a két különböző kultúrában. Számomra az is nagy eltérés volt, hogy amíg Amerikában 4-es poszton játszom, a válogatottban centerként használtak. Vissza kellett szokni, de úgy érzem, ez zökkenőmentesen sikerült a felkészülés és az edzőmérkőzések során, nem éreztem, hogy bármiben hiányt jelentett volna, hogy két éve nem játszottam tétmeccset Európában.
2022, ‘23 és ‘24 után az idei volt a negyedik, egyben utolsó utánpótlás-Eb-d. Hogyan értékeled pályafutásod ezen éppen lezárult szakaszát?
– Mind a négy tornára szívesen tekintek vissza, mindenhonnan magammal vittem valamit, amit később hasznosítani tudtam. Számszerűen most értük el a legjobb eredményt, de úgy gondolom, hogy ennél a 8. helynél még sokkal előrébb is végezhettünk volna, az utolsó három meccs sajnos kicsit kicsúszott a kezünkből. Összességében nem kérdés, hogy jó emlékekkel távozom, örülök, hogy átélhettem nemzeti színekben sok szép és nehéz pillanatot egyaránt.
– Hogy fog kinézni a nyarad hátralévő része, mit vársz a következő szezon(ok)tól?
– Hamarosan, augusztus 3-án megyek ki Amerikába, ahol lesz lehetőségem egy kis időt eltölteni a barátnőmmel, aztán beköltözöm az egyetemre, és elkezdjük a felkészülést a szezonra. Várhatóan októberben indul majd a bajnokság, rengeteg motivációt adott az Eb a további munkára, alig várom már, hogy bemutatkozhassak új csapatom, a Rollins College színeiben.
Négy évig tart a képzés, nemzetközi gazdálkodás lesz majd a fő szakom, de az első félév még inkább bevezető jellegű lesz, átfogó alapozó ismereteket fogunk tanulni. Tavaly nyáron több AAU-tornán (Amateur Athletic Union, egy iskolai bajnokságtól független, nagyszabású versenysorozat a nyári félévben – a szerk.). részt vettem, ahol sok egyetemi edző figyelmét felkeltettem, elsősorban a kosárlabdatudásomat figyelték, ha ezzel meggyőztem valakit, akkor érdeklődött a tanulmányi eredményeimről is. A Rollins College a második divízióban, a Sunshine State Conference-ben szerepel, azt mondják, hogy ez a legerősebb csoport ezen a szinten, aminek már nem sokkal marad el a színvonala a D1-től. Fizetést itt még nem kapnak a játékosok, viszont teljes sportösztöndíjban részesültem a képzés egész időtartamára, ez megnyugtató hátteret biztosít.
Úgy gondolom, azért választják egyre többen a fiatalok Magyarországon és Európa-szerte az amerikai karriert, mert itt gördülékenyebben össze lehet egyeztetni a sportot a tanulással, rengeteg lehetőség, különféle bajnokság és csapat közül lehet válogatni, emellett nekem nagy pluszt jelentett, hogy a magyar alapok után megismethettem az Egyesült Államokban jellemző kosárlabda-felfogást, hozzáállást is.
Fotók: FIBA